Van, aki nap mint nap elsétál mellette, van, aki itt intézi a hétvégi bevásárlást, mások számára szinte kötelező látnivaló, ha Budapesten járnak. A Fővám téri Nagyvásárcsarnok a főváros egyik legnagyobb turistalátványosságává vált, ahol kapható minden, mi szem-szájnak ingere. Mi a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány által szervezett sétán oda is bejuthattunk, ahová a látogatók nem, ez pedig remek alkalmat szolgáltat hozzá, hogy áttekintsük a csarnok történetét.

Az élelmiszer temploma

Utazzunk vissza egy kicsit az időben. Vissza, egészen az 1890-es évekbe, a dualizmus korába, amikor Budapest komoly fejlődésen ment keresztül, egy fontos európai fővárossá és egyre jelentősebb kereskedelmi csomóponttá nőtte ki magát. A városi piacok helyzete viszont meglehetősen kaotikus volt: ezek spontán módon alakultak ki, a kofák pedig nem éppen ideális körülmények között árulták a termékeiket. A higiénia enyhén szólva nem volt elsődleges szempont számukra, élelmiszer-hamisítás is gyakran előfordult (pl. vizes tejet adtak el), és nem számított szokatlannak az sem, ha egymással összetűzésbe keveredtek, ez pedig akár tettlegességig fajult. A főváros vezetése számára egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora szükség van a kereskedelem szabályozására. Francia mintára megszületett egy budapesti vásárcsarnok-hálózat kiépítésének ötlete.
Bár a központi csarnok felépítésére kiírt pályázatra külföldi építészek is jelentkeztek, végül egy magyar, Pecz Samu tervezhette meg a nagycsarnokot. Pecz célja az volt, hogy „az élelmiszer templomát” hozza létre. Ambiciózus tervében a grandiózus csarnokhoz szálloda is tartozott, a megvalósítás pedig több, mint hétmillió forintba került volna. Ám az állam végül ennél egy némileg kisebb összeget, 1,6 millió forintot volt hajlandó a projektre áldozni, így az eredeti tervet át kellett dolgozni – a szállodáról például le kellett mondania az építésznek.
A végeredmény azonban így is lenyűgözőre sikerült: az óriási vasszerkezet, a Zsolnay gyár által készített tetőcserepek, a neogótikus kőkapuk és a nagy ablakok valóban tekintélyt parancsoló, szinte szakrális építmény hatását keltik. Az 1000 m2 alapterületű csarnokot egy 150 m hosszú folyosó szeli ketté, ez választotta el egymástól a kis- és nagykereskedőket. A hajóval érkező árukat az egykor a Szabadság híd pesti hídfőjénél álló fővámház épületében vámolták el, majd egy felszín alatti alagúton keresztül szállították a csarnokba.  Itt ma az elszállítandó szemetet tárolják, ami nagy összetömörített kupacokban áll a folyosón, erőteljes szagot árasztva. Egy hét elég hozzá, hogy az egész – meglehetősen hosszú – folyosó megteljen a felhalmozott szeméttel, amit egyébként szelektíven gyűjtenek, ahogy azt kell.

Fotó: Boncz Áron László

Csendet kérek!

Eredetileg a millenniumi ünnepélysorozat része lett volna a csarnok átadása is, de ez a terv meghiúsult, amikor az avatás kitűzött dátuma előtt tíz nappal a teljes tetőszerkezet leégett. A tűz okára a mai napig nem derült fény.
Amikor Ferenc József végre felavatta a vásárcsarnokot, az esemény emlékkönyvébe állítólag a következőket írta (magyarul, természetesen): „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.”
De korántsem volt mindenki annyira elégedett, mint az uralkodó. Legfőképpen a kofák nem, a csarnok megnyitása után ugyanis bérleti díjat kellett fizetniük és meg kellett felelniük az előírásoknak ahhoz, hogy ott árusíthassanak. Különösen szokatlan volt számukra a kiabálás tilalma, hiszen korábban ez volt a fő eszköz, amivel felhívták magukra a vásárlók figyelmét. Felvetődött annak a lehetősége is, hogy sztrájkba lépjenek, de hamar rájöttek, hogy ha nem hajlandók dolgozni, abból csak ők jönnek ki rosszul.
Pedig bizonyos szempontból jobb dolguk volt, mint a mostani árusoknak. Régen például minden nap déltől háromórás szünetet tartottak, bár az is igaz, hogy egy-két órával tovább volt nyitva a csarnok, mint manapság.

Több, mint piac

Bár ma már az egész csarnok egy légtérből áll, korábban az úgy nevezett baromficsarnokot elkülönítették. Itt az elnevezéssel ellentétben nem csak baromfival, hanem többféle élő állattal is kereskedtek. Az ’50-es évek végéig csak élelmiszert lehetett vásárolni a nagycsarnokban, ma már ez a szabály sem érvényes. Erről bárki meggyőződhet, aki besétál az épületbe: előbb vagy utóbb valószínűleg belebotlik majd egy szuvenír-árusba.
A huszadik században a Nagyvásárcsarnok állapota egyre romlott. Az épület szerkezete a háborúkban súlyosan megrongálódott, ennek ellenére még sokáig nyitva tartott. Ez alatt az idő alatt járt itt több illusztris vendég is, mint például Margaret Thatcher, Diana hercegnő, de még a japán császár is. Még ilyen lepusztultan is nagyon pozitív benyomást tett rájuk az épület.
1991-ben bezárták a csarnokot, mert életveszélyessé vált az ott tartózkodás. Megkezdődött a felújítás, a helyreállított épületet 1994-ben adták át, 1999-ben pedig építészeti Nobel-díjat nyert. A látogatók száma folyamatosan növekedett, míg elérte a napi 30 000 főt, és a turisták körében olyannyira népszerűvé vált, hogy ma ez Budapest leglátogatottabb épülete.
Ami pedig talán a legkülönlegesebb a Nagycsarnokkal kapcsolatban, hogy bár nem kevés változáson ment keresztül, nem csak, hogy az avatása után majd’ százhúsz évvel később még mindig áll – ráadásul kitűnő állapotban van -, de a funkciója most is ugyanaz, mint eredetileg. Egy egyszerű piac, de ennél valahogy mégis sokkal több.

Fotó: Fortepan

(Felhasznált források: budapestcity.org; piaconline.hu)