Egy elfeledett, de tehetséges ügyvéd, Báttaszéki Lajos író és publicista, humorisztikus írásait terítjük az asztalra. Nem csoda, hogy könyveit ma nem olvashatjuk: „a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában kibocsátott 10.800/1944. M. E. számú rendelet 7. §-ában foglalt felhatalmazás alapján műveinek a közforgalomból való kivonását elrendelem.” Szerencsénkre kezünkbe került egy példány legjelesebb művéből, mely elkerülte a tűzhalált. Báttaszéki, hogy a sok jogi formula és paragrafus között ne unatkozzék, még 1867-ben megírta a Fővárosi genreképek című szatirikus könyvét. A tanulmányok bor- és sörházakban fejezetből szemezgettünk, remélve, hogy olvasóink is derülnek majd az alábbi megszívlelendő sorokon, hiszen a helyzet nem sokat változott az eltelt közel másfél évszázad alatt.

Ki mint iszik

Volt idő midőn nálunk a hazafiságot nemcsak a ruha, hanem a szerint is ítélték meg, hogy ki mit ivott, ki sok és jó bort ivott, kitünő patriota volt, ki felváltva majd bor-, majd sörivásra adta magát, az köpenyforgatónak s aki plane csakis mindig sört ivott, az határozottan magyarellennek nyilvánítatott. A bor már sok szép és nemes tetteknek volt kútfeje, számtalan szellemi termék ennek köszönheti létét, számtalan jotékony czél mozdítatott már elő általa, s különösen nálunk sok helyen akkor szednek össze legtöbb pénzt az „inségesek, leégettek” javára, midőn bor mellett mulatunk. Adjatok ellenben valakinek, ki külömben nem közömbös a jó és nemes iránt, négy vagy öt „stifli” sört: meglássátok, minden nemes érzelme utoljára is egy vágygyá válik, azon vágygyá, minél előbb nagyot horkolhatni, ha máshol nem hát akár az asztal alatt. Lehet-e továbbá képzelni sör mellett életrevaló pohárköszöntést? Anakreon bizonyosan nem csinálta sör mellett ama híres dalát mely körülbelül így hangzik:

Iszik a vén föld, iszik a zöld fa,
A tenger a folyamot megissza;
A nap issza tenger habjait,
A hold a napnak sugárait,
Ha a vén föld, tenger, erdő,
A nap és hold, ha fogy ha nő
Folyvást isznak, pityizálnak −
Miért ne igyam én hát,
Pindusnak arany borát?

Az aranyszínű magyar bort mostohán mellőzve látjuk, a „stifli, krügli és schnitt” léptek annak helyébe. Csodálva bámul tehát az idegen, ha vendéglőinket meglátogatva, azt veszi észre, hogy e par exellence bortermesztő ország fővárosában mindenhol csak sört isznak. Te is észrevetted már, nyájas olvasóm, hogyha nálunk valaki vendéglőbe, étterembe vagy sörházba lép, a meddig üres asztal van, bizonyosan nem foglal helyet ott hol már egy-két vendég ül, hanem elkülönítve magát üres helyet keres. Nálunk már csak azért sem ülünk oda hol más ül, hogy ne kelljen köszönni, vagy ha más hely nincs és kényszerítve vagyunk ott letelepedni, a mennyire lehet felfuvalkodottan, leereszkedőleg csavarintunk egyet fejünkön.

Kérdőjellé görbült szellem

Hogy a pinczéreket per te szólitjuk és velük mint aféle szolgáló lényekkel, a mennyire tőlünk kitelik gorombáskodunk ez szinte noblesszünk egyik kifolymánya. Ha szidjuk is hébe-korba a pinczért, e folytonosan kérdőjellé görbült szellemet, (mert vagy azt kell kérdeznie „mi tetszik” vagy pedig a jövők-menők előtt hajlongani; mindkét esetben kérdőjel), másrészt nincs ember ki ugy jóltartaná borravalóval, mint a magyar. A pinczérnek alázatos, hallgatagnak kell lennie, minden méltatlanságot és a vendégek ezer meg ezer szeszélyeit eltűrnie, ez pedig magyar embernek nem természete. A műveltebb osztályhoz tartozó magyar a világért sem alázná meg magát pinczérnek lennie, az olyan markos magyar legény pedig röviden bánna el az olyan vendéggel ki kedvére nem jár. Mai napság már a pinczérséget is művészetnek lehetne nevezni, legközelebb állva a tánczmesterséghez és tornászathoz, mert a pinczérnek is bókokat csinálnia, karjain pedig egész tányérpyramisokkal ide s oda repülnie kell. A főpinczéreknek (alias: zahlkellnereknek), pedig bókokon kívül, 6-8 száz forintnyi biztosítékkal is kell ellátva lenniök; hol találsz pedig magyar embert, ki míg nyolc száz forintja van, pinczérré „aljasodnék”? A bor- és sörházakat látogató fővárosi közönség egyébiránt két osztályba osztható. Olyanokra kik csendben, egy-két jó baráttal való kedélyes társalgás közben szeretik elkölteni ebédjüket vagy vacsorájukat, és olyanokra, kik egy harapást sem tudnak nyelni s egy kortyot sem inni, ha nehány barna zenész nincs mellettük, ki egymás után húzza-nyúzza a csárdásokat. Hogy pedig nem győzvén megírni, ezennel félbehagyjuk: annak nem örül senki jobban, mint te, tisztelt olvasóm. Alkalmasint már jóllaktál csak olvasásból is a sörrel, borral, pecsenyével, zenével, lármával s egyebekkel miket neked e sorokban feltálalni oly bátrak voltunk.