Ha jól érzékeltem, akkor a Messa Tel Aviv üzleti negyedében, egy modern toronyház földszintjén helyezkedik el. Lehetne az épületben bank, könyvvizsgáló cég, elnézve a vendégeket lehet, hogy van is, nem ellenőriztem.

Az éttermet nagyvonalú, letisztult design jellemzi, amelyben az uralkodó szín a fehér, ami többnyire óriási lebernyegek, vitorlák formájában jelenik meg. Két egymással párhuzamos pult nyúlik a bejárattól a végtelenbe, fehér ülőfelületű magasított székekkel. Eddig is azt tapasztaltam, hogy az étkező pultok főszerepet játszanak a látogatott éttermekben, amolyan jóleső közösségi étkezést előlegezve, de design elemként sem elhanyagolhatóak. “Csak merj hozzám érni!” méregdrága design világítótestek csüngenek alá az ijesztően magas mennyezetről végig a pult hosszában, derengő fénypászmákat vetítve a topolyaszínű felületekre. A padló fehér márvány.
A pultos rendszertől függetlenül külön asztalok is vannak, amolyan szeparék, pamlagos ülőfelületekkel, még határozottabb fehér vászon választófüggönyökkel, amelyek a világítótestek körül lengenek és egyben az asztalok aránylagos közelségét hivatottak ellensúlyozni. Nem túl szerencsés megoldás, egyrészt teljesen árnyékban maradnak az asztalok, másrészt a feltételezett célnak, az intimitás fenntartásának sem felelnek meg.

Csak nagylábon érdemes

Amennyire grandiózus a belső tér, a kóstolt ételek szintén ez irányba mutatnak. Csak prémium nyersanyagokkal dolgoznak, miközben a hely azt mondja magáról, hogy konyhája a dél-francia ingerekre, technikákra, ízekre hajaz, viszont mindezt a nagymama konyhája őszinteségével, sőt magától értetődő egyszerűségével teszi. Valljuk be, ez elég marketing ízű szöveg, és nehéz is ennek megfelelő fogást találni, akármit is jelentsen ez a konyhai krédó.

Mint mindenhol a kenyerek és olajak kiválóak, érdemes óvatosan bánni ezekkel itt is, mert könnyen elragadja az embert a hév és abbahagyhatatlanul majszol, tunkol, és ezzel eltömi a gyomrát. Persze az elmélet a gyakorlatban megdől, nehéz leállni. Szerencsére egy amúgy meglehetősen gyakorlatlan pincér némi egyensúlyvesztés után elém kormányozza a serpenyőben sült libamáj szeletet, fehér Valrhona csokoládéval, citromízesítésű szósszal és egy stampedli „Sassy Csokoládéval”.
Kezdem ez utóbbival: nem áttetsző, inkább homályos ital, ami egyszerre csokoládé és kókusz ízű. Nem kicsit geil, hanem nagyon, és ezzel talán sikerült jellemeznem az egész fogás irányát, mondhatnám: kulináris karikatúra. A máj jól készült, szépen perzselt külsejű, aránylag krémes belsővel rendelkezik, a csokoládé mély, erőteljes, nem is volna ez baj, de ehhez még ott a citromos löket, meg a kókuszos norvég csokoládé lángszóró, se vége se hossza az önmagukban is nagy nehézkedéssel bíró prémium cuccoknak. Hát, nem tudom, vérmérséklet és ízlés kérdése, hogy ennyi poént sütök el egy ételben, csak azért, hogy a szerencsétlen újgazdagnak leessen a pofája. Csak egy villanásnyira fut végig rajtam ez a gondolat, aztán higgadok, próbálom összehangolni az elemeket, de nem sikerül: ami sok, az sok. Olyan ez, mint egy bulvárdráma, minden túl van benne hajtva, nincs egy csendesebb pillanat, amihez képest a sikoly hitelesen megszólalna.

Fotó: www.mylusciouslife.com

Ravioli nagyágyúk

Nem kevésbé parádés a köztes fogás sem: szarvasgombás ravioli, citrom szószban, Thassos olívabogyókkal, bébi csiperkével. A fekete Thassos olívabogyók napon szárított és organikus módon sóban és borecetben konzervált ínyencségek, kétségtelenül nagyon finomak, különlegességnek számítanak. Az eljárás lényege, hogy a válogatott bogyókat kiterítik, tengervízben áztatják, azok magukba szívják a sót, de ugyanakkor ki is engednek magukból folyadékot, amit azonnal eltávolítanak, tehát nem áznak feleslegesen, nem tocsognak, és nem szívnak magukba túlzott mennyiségű sót. Szépen töppednek. Ezután forrásvízben, ahogy az eljárás kezdetekor leöblítik.
A ravioli tésztája kissé nehézkes, de az egész fogás rendkívül intenzív, egy pillanatra sem engedi el az „áldozatát”. A savak rabul ejtik az embert, sűrű élmény, hosszantartó lecsengéssel. Nekem ez is nehéz, túlspilázott. De, hát nem csoda, hiszen minden eleme önmagában is nagyágyú.

Maradva ezen a vonalon tengeri sügérfilét kapok salotta raviolival, vargánya habbal, meg némi szilárd vargányával. Roppanós elemként egy hártyavékony színezett tészta-ostya is kerül a tányérra. Kétségtelen, hogy ez a kompozíció hasonlít a szokásos dél-francia erdő-tenger párosítására. Nem is ér különösebb meglepetés, inkább monotonnak érzem, hiányzik valami felszabadító zöld elem, ami ellensúlyozná ezt az egysíkúságot. És a hal is elnehezül ebben a közegben. Ezzel együtt emlékezetesek az ízek, a hal is korrektül készült, és a salottás ravioliban talán ott van a könnyedség illúziója.