Nem az a kérdés, hogy tud-e Vinkó írni, mert tud ízesen, szépen, máskor tudományosan, aztán meg beleélősen, stílusok között szlalomozva, hanem, hogy mit akar sugallni nekünk, akik, részben az ő általa felkeltett hazafias szomjunkat szeretnénk csillapítani írásaival, és ezáltal igazolva látni a magyar gasztronómia dicsőséges múltját. Mert igenis kell nekünk ez az érzés, bár, ha csak a szívről lenne szó, akkor tények nélkül is működne, sőt.
Történelmi nyomozó
Azoknak kell az igazolás, akik nem elégszenek meg a mendemondákkal, de akik színes mesébe ágyazott történelmi faktumokat szeretnének kapni. Ebben aztán nincs hiány Vinkó írásaiban. Ha valaki magyarul, franciául, és németül száguld végig a világ könyvtárain, ahogy Vinkó, azzal a szándékkal, hogy minél több meghökkentő, elgondolkodtató, a magyar históriát, és azon belül az étkezést, a főzést érintő, hol anekdotikus, hol tudományos igényű ismeretet szerezzen, annak bizony a bőség zavarával kell számolnia. Vinkó ebben a burjánzó bőségben képes szigorú filoszi szemlélettel rendet vágni. Távoli összefüggésekre fényt deríteni, gyakran úgy, mintha a gasztronómiai múlt archeológusa, vagy Sherlock Holmes-a lenne. Ezzel valójában két irányt is kijelöl maga számára: a cserépdarabokból összerakott amfora régészeti bravúrját, és a detektívregény logikai kirakós játékának izgalmát.
Marx Rumpolt, a tiszteletbeli magyar
Ezek az írások heti rendszerességgel többnyire a Heti Válaszban jelentek meg, és ami igazi bravúr, hogy ez a kényszernek is tekinthető periodicitás egyáltalán nem szegi kedvét szerzőnknek, pedig nyilván nem könnyű hétről hétre témát találni, amely egyszerre képes beteljesíteni a sajtó elvárások szerinti aktualitást, esetleg megpálcázni egy szerteburjánzó gasztronómiai anomáliát, vagy újabb tényekre bukkanni a magyar gasztronómia gazdag múltjából.
Mert itt van például ez a Marx Rumpolt a 16. századból, aki állítólag magyarnak vallotta magát, és ezzel deklarálta szívbéli hovatartozását, de azonmód távozott is körünkből, hogy az európai királyi, hercegi udvarokat boldogítsa gasztronómia tehetségével. Vinkó úgy adja vissza nekünk Rumpoltot, hogy egyúttal meg is nyugtat minket a felől, hogy lám – lám mindig is egyenrangú alakítói, és alkotói voltunk a világ fontosnak tartott kulturális örökségének. Ha persze tüzetesen elolvassuk a gót betűs recepteket, végiglapozzuk a csodálatos metszettekkel teli könyvet, akkor elsősorban nem a magyar gyökerek jutnak eszünkbe. Viszont tudomást szerezhetünk arról, hogy már a sötét középkor alkonyán több tucat, manapság is helytálló saláta kompozíció létezett Rumpolt mester kifogyhatatlan kreativitása jóvoltából. Kérjük vissza sürgősen Rumpoltot, ránk férne, de ahogy elment akkor, ma sem várható vissza egyhamar, úgy látszik még nem jött el az ideje.
Ideje egy jót enni!
Azért sem, mert nekünk itt van Krúdy kopottas eleganciából kivillanó éles karmokkal, büszke hedonizmusával, ami a pusztulásba, az ezüstös elmúlásba mutat. Ez kell nekünk, fájjon, de úgy, hogy az csak nekünk tud fájni, a mi fájdalmunk. A mindentudás akár tévedésbe fulladó biztos tudata, felsőbbrendűségi komplexus anélkül, hogy egy pillanatra is érvényesülni akarna. Az örök gasztronómiai legenda, aki személyében a provinciális totalitást, a minden élvezetek lassú habzsolását képviseli. Barátságosan vállon veregeti a magyar virtus kispolgári fogadókba szorult zsíros bajszú ívó cimboráit. Egy biztos: nem is az evésről van szó, hanem a testi szükségletek ábrándos tudomásulvételéről. Ő az örök hivatkozási pont, magyarázat a magyar jellemre, megbocsátást, belenyugvást adó referencia. Most már eljött az ideje, hogy együnk is valamit, legendák nélkül, csak úgy az evés kedvéért. Ugye, Vinkó?
Írjon véleményt
Vélemény írásához be kell jelentkezned az oldalra