„Sok éttermet álmodtam és valósítottam meg, de egyszer se a pénz motivált” – állítja László Árpád, aki nemrég úgy adott bele apait-anyait a Vendetta megnyitásába, hogy nem tudja, hány hónapig vagy évig áll még az olasz vendéglőnek helyet adó Váci utcai épület.

Aki egy világvárosi titulusra áhítozó fővárosban olyan korszakos helyeket nyit, mint a Lizsé, a Robinson, a Columbus Pub, a Spoon, a Fusion, a Cucina, a BRGR vagy legutóbb a Vendetta, azt minden túlzás nélkül sorolhatjuk a magyar gasztronómia forradalmárai közé. Hogy korszakalkotó terveit megvalósítsa, László Árpád a nyolcvanas évek második felében olyan engedélyeket kért és kapott, hogy akár politikai értelemben is nevezhetjük rendszerváltónak.

Híd az olasz fagyihoz

Minden 1984-ben indult, amikor egy ambiciózus huszonéves a Vidámpark és az Állatkert között bóklászva figyelte a Városligetben hömpölygő családokat, és a vattacukorral mérgezett gyerekeket, és közben nem értette, hogy Magyarországon miért csak cukrászdában lehet fagylaltot kapni. Be is kopogott a tanácsházára az ötletével, miszerint egy korabeli pavilont szeretne építeni terasszal. Rögtön közölték, a ligetben se zöld területre, se betonra nem lehet építkezni. „Ez akkor nem lehet probléma, mondtam, én ugyanis egy hídra szeretnék. Jót derültek, mondván, arrafelé nincs is híd, úgyhogy elutasítanak. Én viszont tudtam, hogy létezik egy 150 évvel korábban épített híd, a Nádor-híd, amely valójában egy fél híd, kőkorláttal. Ez alatt ömlött bele a nagy tó felesleges vize egy csatornába és vezetett át az Állatkert kis tavába. Az igaz, hogy ezt úgy 30 éve tereprendezés címén lerombolták, de ott volt a gazos bokrokban. Így, hát fogadtam az illetékes előadóval, hogyha mutatok neki ott egy hidat, akkor ő ad nekem engedélyt.”

Másfél év múlva meg is lett az utolsó pecsét, és kezdődhetett a műemlék híd helyreállítása és egy korhű pavilon felépítése. Ehhez azonban nem lehetett csak úgy vizuális alapanyagot kutatni, főleg nem a Munkásmozgalmi múzeum fotótárában, mert ahhoz is engedély kellett volna. Az akkor még a Hiltonban dolgozó önjelölt századforduló kutatónak ez nem lehetett akadály, bement a munkahelyére, egy Erika írógépen írt egy „hivatalos” megbízást, és az étterem beszerzős bélyegzőjét elmaszatolva „hitelesítette”. Na, ugye, hogy van magának engedélye – fogadták másnap a levéltárban. Ettől kezdve nem állhatott az útjába semmi annak, hogy Klösz György fotói alapján megépülhessen a korabeli pavilon és 1986 nyarán már 24 tégelyes látványvitrinből mérjék a fagylaltot. Illetve annyi igen, hogy Árpád nemhogy nem főzött, de még csak nem is rajongott a fagylaltért. Ezért Olaszországba ment, és ahogy a békebeli cukrászok, először segédként dolgozott egy mester mellett. A sikere őt is meglepte, mert a nyitást követő 5 évben állt a sor reggel 8 és este 8 között. Az már csak szinte mellékes történet, hogy nagy gyorsasággal nyitott még hat fagylaltozót a városban. Közben eltelt 20 év, és a kis ligeti fagyizóból közkedvelt burgerező lett BRGR név alatt. Az itt kapható egyik szendvics lett az Év legjobb burgere a két évvel ezelőtt a Millenárison megrendezett burger fesztiválon. A Lizséből BRGR-ré alakult pavilon története jól példázza az alapító filozófiáját: „Vagy jót, vagy semmit”.   

Lizsé és BRGR

Bagaméri újra kitalálta

Amikor 1988-ban Árpád ismét megjelent a tanácsházán, mindenki arcára ráfagyott a mosoly. A fagyis vállalkozó elővett egy rajzot, amin egy szigetet lehetett látni a tavon, azon pedig egy éttermet. „Az előadó nem fűzött nagy reményeket az egyébként neki is tetsző ötlethez, mivel szerinte lehetetlen lett volna a szükséges 50-60 hatósági hozzájárulást megszerezni. De megígérte, ha mégis sikerül, akkor rajta nem fog múlni, kiadja az építési engedélyt a tóra. Egy év múlva újra az asztalánál álltam, és kezemben volt minden papír” – emlékszik vissza Árpád, aki saját maga fektetett egy kilóméternyi telefonkábelt, javított szökőkutat és szerelt köré díszvilágítást, fúrt alagutat az Állatkerti út alá, és végezetül ismét vízzel töltette meg a Városligeti-tavat, amelynek benépesítésére vett két hattyút és számos vadkacsát. A Robinson a város hatodik magánéttermeként végül 1989. június 16-án megnyitott. Ennek 28 éve, és talán mondani sem kell, hogy ma, amikor a legtöbb étterem még a nyitás évében bezár, milyen teljesítmény valamit úgy szinten tartani, hogy a kedveltsége töretlen maradjon.

Robinson Restaurant Budapest
(Fotó: Eduardo Balogh)

Új vizekre evezve

A tó után a Duna  felé fordult Árpád érdeklődése. Arra kereste a választ, hogy hogy nem jutott még eszébe valakinek ez a kézenfekvő és kihasználatlan terület. Egy próbát megér, gondolta, és 1995-ben megnyitotta a Columbus piano bárt, amely a klasszikus, süppedő szőnyeges, elegáns enteriőr ellenére se hozta az elvárt sikert. A barátok, szakmabeliek mind javasolták, hogy meneküljön a Dunától, a rakparttól, mert idegen terület és alkalmatlan a vendéglátásra. Árpád ezt nem tudta elfogadni, és csak azért is meg akarta mutatni. Pár hónapra rá angol pubként nyitott újra a hajó, amely a következő 4-5 évben a város egyik legmenőbb helye lett. Az akkor már osztatlan sikert értékelve egy ennél sokkal elegánsabb hajó és benne egy étterem képe körvonalazódott: Árpád vásárolt egy 75 méter hosszú rozsdás hajótestet és közel egy évnyi átgondolt munkával 2002-ben megnyitotta a Spoont, fine dining konyhával, körpanorámás terasszal a Budai Várra, egyedi belsőépítészeti ötletekkel. „Ma már kevés a teltházhoz a jó konyha, a vendégeknek élményt kell nyújtani. Olyat, amiről beszélnek, terjed a híre és újra át akarják élni. A Spoon pont ilyen volt. Városszerte hallani lehetett a meghökkentő, üvegfalú mosdóról, amelyben a pisoir mögül tudott gyönyörködni az ember a Várban” – emlékszik vissza Árpád.  

Spoon Cafe & Lounge
(Fotó: Facebook)

Majdnem szállodás

„A Clark Ádám téri üres telek tulajdonosai 10 évig a Robinsonba jártak azt megbeszélni, hogy – építési engedély hiányában – hogyan nem építenek oda semmit. Én meg mindig mondtam nekik, hogyha egyszer mégis megépül az elképzelt irodaház, akkor hadd nyissak az utcaszinten egy éttermet, a tetőn meg egy panoráma bárt” – emlékszik vissza Árpád, aki végül addig rágta a külföldi tulajdonosok fülét, hogy 2006-ban eladták neki a területet. Akkoriban még nyoma sem volt a válságnak, így az eladó mert nagy számot mondani, a vevő meg mert nagy összeget áldozni a világörökséghez tartozó utolsó foghíjért, amelyre Árpád egy 70 szobás szállodát álmodott. Ez a project lett volna munkásságának megkoronázása, ahogy mondja: eperszem a torta tetején.  Miközben folyt a tervezés és engedélyeztetés, berobbant a gazdasági válság. A bankok nem akartak hitelezni és az oly lelkesen jelentkező neves szállodaláncok is visszaléptek. Kilátástalan évek következtek, majd a projectet fájó szívvel 2011-ben eladta.

Clark Hotel látványterv

Árpád ekkoriban volt vállalkozási kedve csúcsán, hiszen idilli volt a helyzet, amibe belevágott, az dübörgött. Így nem sokat teketóriázott, amikor ifjúkorának meghatározó helyszíne a Váci utcai Taverna City Grill tulajdonosai felkérték, hogy alapítsanak közös céget és a Zsolnay Kávéházként döcögő létesítményt újragondolva, nyissanak egy éttermet. A Spoon sikerében fürdőző restaurateur szeretett nagyot álmodni, és egy kínai, egy japán és egy indiai séffel 2008 elején megnyitotta a fúziós ázsiai konyhát megvalósító Fusion éttermet, amely Budapest addigi leginnovatívabb és legbátrabb étteremdizájnjával rendelkezett. Az induló lendület és az egyre növekvő vendégszám, augusztusban megtorpant, majd napról-napra drámai csökkenésnek indult. „Érthetetlen és rémisztő volt azt látni, hogy nemcsak az asztalok mögül, de a váci utca kövéről is eltűntek a turisták, és szinte egy időben a Clark-álommal, megtorpan a világ.”

Fusion étterem

Olaszos fordulat

Árpád nem a bezárás mellett döntött, hanem előre menekült, tégláig visszabontotta a káprázatos belsőt, és 5 hónapon belül egy teljesen új koncepcióval nyitott újra: A választása a világ leginkább közérthető-megfizethető konyhájára, az olaszra esett. A Cucina a nyitás napjától telt házzal üzemelt, és túlszárnyalta a befektetői kör reményeit. Ám a siker fényében sokan nem tudják, hogyan kell fürdőzni. A nagy számok törvénye szerint négy tulajdonos esetén már valószínűleg lesz olyan, aki rossz úszásnemet választ. Úgy pedig nem lehet gyorsváltót nyerni, hogy valaki hátrafelé tempózik, ezért Árpád kiszállt, és pár ajtóval odébb megnyitotta a beszédes nevű Vendettát. A sors fura fintora, hogy a kilencvenes évek legelején pont a Fontana áruház földszintjén nyitotta meg a harmadik Happy Box üzletét.  „Nagy és egyben csodálatos kihívás oda éttermet álmodni, ahol előtte plüss macikat árultunk” – mondja Árpád, aki anno megalapította az első nyugati típusú ajándékbolt az országban. (A Happy Boxból pár év alatt egy 45 tagból álló franchise hálózat lett.)

Vendetta – Pasta e basta

Az egykori ruhaüzlet folyosójára betenni egy éttermet úgy, hogy annak látványkonyhája konkrétan az áruház kirakatába kerül, az elég nagy képzelőerőről tanúskodik. Ez az, ami László Árpádot annyira egyedivé teszi. Ő nem vesz meg már kipróbált helyeket, hanem oda épít újat, ahová másnak eszébe se jutna. Fél óra alatt képes csodát látni egy üres helyiségben, mert olyan térlátása van, ami keveseknek adatik meg. Századfordulós pavilont és modern éttermet vizionált a kietlen Városligetbe, angol pubot és luxuséttermet kimustrált hajótestekre, ázsiai csodát az első magyar gyorsétterem zsíros falai közé, szállodát tervezett a budai látképbe, és – kikacsintva a gasztronómiából – ajándéküzlet franchise hálózatot hozott létre.

Bízunk benne, hogy a hír igaz, és hamarosan egy újabb, eddig sosem látott dizájnnal megálmodott hajót úsztat be a meglévő flotta mellé, üde színfoltot hozva létre a fővárosi gasztronómia palettáján.

Köszönjük a képeket Falus Krisztának és László Árpádnak.