Az étkezdei nyomvonalon haladva újfent a Dohány utcába vitt a jó sorsom. Kulináris zsúfoltság jellemzi a környéket, mintha az etetés lenne az utolsó mentsvára ennek a depressziós ingoványba merülő környéknek.

Ennivaló környék

Nem hinném, hogy bárki is tudományos alapon tervezné a vendéglátóhelyek szaporodását, de ha valahol csak egy kis rés támad, oda rögtön benyomul egy élelmes éttermes. A kor parancsa tán, hogy fű-fa főzni akar, többnyire mások kárára, de ha el is buknak, azonnal újabbak lépnek a helyükre. Az emberek pedig enni akarnak, ha kell, ha nem. Csábít az illat, meg a déli harangszó ütemére veszettül dohányzó konyhalány lopva odadobott szemvillanása, sietve eldobja a csikket, még az utolsó füstcsóvával a szája körül belép a konyhai csörömpölésbe. És jönnek a kosztosok. Olcsó egytálételeket kanalaznak. Én meg megyek tovább, míg nem a Házi/Állat nevű romos kinézetű fröccstanyára lelek, és ott némi bizonytalankodás után egy magasles méretű szakadt műbőrrel bevont székbe erőltetem magam. Helyben vagyok. Nem véletlenül jöttem, tudom, hogy itt főz Lőrincz Gyuri a Bábel egykori séfje. Nem színezem túl a dolgot: ég és föld a különbség a két helyszín között, de mint azt már korábban is említettem, neves séfek döntöttek úgy az utóbbi időben, hogy a fine dining feszes, néha lélekölő fegyelmét odahagyva lazuljanak közérthető, házias gyökerű ételek készítésével, és az átlag közönség azonnali lelkes visszajelzésére gerjedjenek.

Bisztrómenü

Itt aztán ebben nincs hiány, nem kísérnek az asztalhoz, nem teszik fel azt a végtelen ostoba kérdést, hogy miben segíthetnek, látszólag észre sem vesznek. Ülök a magaslesen, szokom a helyet, aztán mégis odapenderedik valaki, meghallgatja a kívánságom: zöldségleves vajas galuskával a napi tábláról, az állandó klasszikusok közül egy méretes velős csontot kenyérrel, és tojáskrémmel, majd egy körömpörköltet rántva kérek. Bevállalós, de ez egy ilyen hely.

Velős csont kenyérrel és tojáskrémmel
(Fotó: Vajda Pierre)

Bitang méretű hosszában félbevágott csont, vékony fokhagymaszeletekkel díszítve hever lustán egy kéttenyérnyi pirított brúgón, alatta kunkorodik néhány hegyes ecetes paprika, macskapöcse, uborka, meg paradicsom, ahogy az kell. Amikor az ember belefáradva a sült velő és kenyér egymásra találásában, úgy dönt, hogy egy kis tojáskrémmel enyhítene, megpihenne egy szemhunyásnyira, akkor derül ki, hogy a tojáskrémben töpörtyű van. Nincs menekvés. Körkörös támadás ellen nincs védekezés, vagy feladod, vagy végigeszed. Többnyire ez utóbbi történik.

Sietve nekilátok a levezető jellegű zöldséglevesnek. Ízes, nagyon étkezdei, nem is városi, hanem falusi, annak minden lomhaságával. Só tán több kéne bele, meg a friss zöldet is hiányolom, de a csurgatott, olvadós vajas galuska, tömény vaj az istenadta, mindenért kárpótol.

Zöldségleves vajas galuskával
(Fotó: Vajda Pierre)

A rántott körömpörkölt csodája

Ahogy érkezik, már tudható, hogy csillag született, pedig szerényen landol előttem a magaslesen a megtestesült magyar virtus: a rántott körömpörkölt. Lehet elképzelni bámulatosabb ősmagyarba oltott, mindent egy megoldó képletbe gyömöszölt ételkölteményt, kérdem magamtól. Körömpörkölt rántva, ízlelgetem, először csak úgy verbálisan, mielőtt a szájpadlási érzékelésnek adnám át végleg eme találmányt, ami csak a repülés történetében oly nagy áttörést jelentő helikopterhez hasonlítható. Helyből felszállni, olyan, mint eme két verhetetlen klasszikus állagot: a rántottságot és a cupákságot egybeötvözve köszönteni egy tányéron. Biztatnám a feltalálót, hogy minél hamarabb jegyeztesse be szabadalmát az illetékes hivatalnál, amíg mások meg nem előzik.

Rántott körömpörkölt
(Fotó: Vajda Pierre)

A nyitókép a Házi/Állat Facebook oldaláról származik.