Arra biztos nem mertem volna fogadást kötni, hogy pont Debrecenben fogok betévedni egy virtigli olasz étkezdébe, pedig így történt. Mit tehet az ember egy tavaszi zimankós napon, amikor már a szél mindent kifújt belőle? Betoppan egy sarki olaszba, ahol percekig homályos szemüveggel tapogatózik, hogy hol is van. Szó szerint ez történt velem. Zöldre festett, sántán bicegő hokedlire huppantam, a homály lassan oszladozott, és az a semmivel össze nem téveszthető friss pizza és oregánóillat sejtette, hogy olasz földön járok. És innentől kezdve minden úgy történt, mint a mesében. Végre körbenéztem, ha volt még nyolc hokedli, akkor sokat mondok, egy kidobós rock and rollt itt nem sikerülne eltáncolni. Pedig a hangulat meg volna hozzá.

Történet a pizza mögött

Kisvártatva csatlakozik hozzám egy társaság, akiket szegről-végről ismerek. Ezzel kis híján meg is telik a hely. És kezdetét veszi az olasz tobzódás, a tulajnak sem kell több, amint konstatálja, hogy sikerült egy asztalhoz ültetnie szinte összes vendégét beindulhat a mindent elsöprő gépezet. Jószerivel ő egymaga vezényli a konyhát, bár felfedezek egy fürge kisegítőt is. Olaszul enni nem lehet story nélkül, így hát hamarosan kiderül, hogy olasz emberünk valójában Albániában látta meg a napvilágot, de apja, amikor a gyerek négy éves volt, elkötött egy kisebb hadihajót és azzal elegánsan távoztak Itáliába, a fater a hajót gondosan visszaküldte. A gyermek Firenzében szívta magába az olaszság lényegét, ott nevelkedett, a gasztronómia lett a szenvedélye, ebben jeleskedett, volt minden, felsorolni is nehéz, csak akasztott ember nem. Majd a jó sorsa, vagy ki tudja, Debrecenbe sodorta, annyit lehet tudni, hogy: cherchez la femme, általában ez szokott dönteni. Tíz éve a cívis városban él, szép dialektussal cifrázza a magyart, ahogy az arrafelé dívik. Amíg ez kiderül, addigra már a második palack fehérbort koptatjuk.

Altin, a tulajdonos
(Fotó: Vajda Pierre)

One man show

Soha nem állítottam, hogy a szenvedély egyedül magában elégséges volna, és a szívből jövő vendéglátás felmentést adna a minőségi követelmények alól. Szó sincs róla, de arról igen, hogy egy lelkes vendéglátó, aki kiteszi a szívét, aki szüntelen hordja elénk a tömött tálakat, több megértésre számíthat, mint egy személytelen, ipari vendéglátó, aki csak a hasznát látja. Hát a mi emberünket nem kell félteni, egyrészt megtervezi az étkezésünket, másrészt, ami elvárható ma egy olasz étkezdében, ahol a személyesség varázsa a gasztronómiai teljesítmény egyik kulcsa, az elmaradhatatlan minőség mellett, az itt bőven túl van teljesítve.

Kencék érkeznek, van itt tapenade, bazsalikomos joghurt, és balzsamecet krém érlelt parmezán sajttal. Pizza kenyér illatozik, fogy a bor. Kisvártatva szalámi válogatás, szóval az olasz sztenderd szépen itt landol előttünk. Ezt követi a bresaola balzsamecet kivonattal, parmezánnal. Klasszikus felvezetés, ez még nyilvánvalóan nem a konyha közvetlen teljesítménye, de e nélkül nem lehet olaszul se enni, se élni. Ezután caprese, csak, hogy el ne felejtsük, hogy hol vagyunk. A bőséges rukkola és salátaágyon érkező ropogósra sült polip falatokkal indul a második kör. Lényeg a perzselt íz és a ropogós, könnyed bébi polip tappancsok nagy mennyisége. A bor még jobban fogy.

Kencék
(Fotó: Vajda Pierre)

Pizzakenyér
(Fotó: Vajda Pierre)

Szalámik
(Fotó: Vajda Pierre)

Bresaola
(Fotó: Vajda Pierre)

Caprese
(Fotó: Vajda Pierre)

Polipsaláta
(Fotó: Vajda Pierre)

A spagetti, ha majdnem tökéletes

Rátérünk a tésztákra, semmi fellengzősség, egybe tálalva az aglio olio, mindenki kedve szerint vesz belőle. Csomó felébe, harmadába vágott fokhagyma gerezd kandikál ki a tészta halomból, pepperoncino bőven, és petrezselyem, ha nem is bőven, de több, mint díszítés, éppen elégséges. Jófajta olajban keveredett, hozza a házias egyszerűséget, emberünk megszórta egy kis parmezánnal, nem teszem szóvá, de a pultnál csendesen iszogató magas férfi, aki eddig egy szót sem szólt, most tört magyarsággal odabakkant két korty között, hogy a sajt nem kellett volna, ő is olasz, majd, mintha mi sem történt volna, tovább kortyolgat, ő megmondta a tuttit, e basta. De emberünket ez csöppet sem izgatja, már hozza is a következő tésztát, a carbonarat. Szép krémesen tekerednek a szálak, itt tudják, hogy mi a carbonara, semmi tejszín, csak friss tojássárgája, nem kap össze, nem rántottásodik, fénylik, a tészta hőmérséklete megfelelő, emulzifikálja a tojást. Szétkapkodjuk azon nyomban, ha nem lenne benne ipari bacon, bár szerencsére nem sok, és apróra vágva, de mégis, akkor tökéletes is lehetne.

A pizzáért volt minden

Nem hagy nyugodni a kisördög, egy pizza még jól esne, nosza, nézzük, emberünk mire képes a pizza fronton. Somolyog a bajsza alatt, csak annyit mond, hogy négy féle lisztből keveri a tésztát, keleszti, és még mondja, cifrázza, de már nem akarom tudni, mert érzem, hogy belenyúltam a közepébe, jöjjön az a pizza, hadd szóljon. Nem vagyok híve a rukkola mezőnek, amit egy pizza tetején növesztenek, de ettől eltekintve példamutató pizzát kaptam, tökéletes készültségű, vékony, nem elázott, nem égett, mégis ott ropog, ahol kell, íze van. Hirtelen értelmet nyert ez az egész, kiderült, hogy a látszatra kissé bolondos emberünk, aki meg nem állt egy perce sem, nem a levegőbe beszél.

Aglio olio spagetti
(Fotó: Vajda Pierre)

Carbonara
(Fotó: Vajda Pierre)

Pizza
(Fotó: Vajda Pierre)

Többen határozottan állították a társaságból, hogy életük kávéját itták itt, el kell higgyem nekik, jómagam, tudniillik soha nem iszom kávét. Akik eddig csak felületesen ismerték egymást, azok az ebéd végére örök barátságot kötöttek, az olasz konyha amellett, hogy természetes egyszerűséggel sorakoztatja fel minden bonyolultságot nélkülöző ételeit, képes a közösségi élményen, az együttétkezés élményén keresztül nagyon eltérő világnézetű embereket is integrálni. És, hogy még szebb legyen a mese, a kinti zimankó is megenyhült, kibújt a nap is, a viharos szél simogató szellővé szelídült, ilyen legyen minden étkezésünk. Ha Debrecenbe jártok, ki ne hagyjátok Altint.