Akármilyen jó is a horvát tengerparton, egyszer csak haza kell jönni, és bizony hosszú az út, és amilyen hosszú, egyszer csak elkezd motoszkálni az emberben, talán a magyar levegő teszi, hogy rendben, hogy halat ettünk, polipot, esetleg bárányt, de az áldóját hol van egy jófajta rántott hús, egy húsleves, vagy mondjuk egy tál dödölle. Lesi az ember az utat, de hiába nyugtatja magát, hogy majd, ha hazaért lesz ez is, az is. Ez tudvalevő, hogy illúzió, otthon legfeljebb a szikkadt kenyér várja az embert, meg egy beszáradt, megzöldült parizer.
Egyél magyarul!
Nálunk különösen a feleségem érzékeny a hazai ízek hiányára, de bevallom, hogy nekem se közömbös, csak nekem nem illik bevallani. Ezért aztán vizslatjuk az utat már Szlovéniában, ahol én persze hamar elcsábulnék valami megint csak nem magyarra, de a feleségem gasztrohazafi lévén nem enged a szlovén szirénhangoknak. Hazai földön már más a helyzet, bár az attól függ, hogy melyik irányt választjuk. A legegyszerűbbnek tűnik, Balatonszemesen megállni, számtalan alkalommal történt így és az első hazai ízt, a szívbéli vendéglátást, ugye nem kell mondanom, mindenki kitalálta, a Kistücsökben tapasztaltuk meg. Feleségem lenyugodott, én is, ez amolyan visszazökkentő terápiának is mondható, innentől tudja az ember, hogy mihez tartsa magát.
Célállomás: Bonne Chance
Hála istennek nem csak egy útvonal van hazafelé, a lényeg az, hogy jófajta falusi magyar ételekkel, többek közt rántott hússal is legyen az út kikövezve, akkor nem lehet eltéveszteni az irányt. Úgy, hogy az utóbbi időben hűtlenek lettünk és Bázakerettye felé lépjük át a határt, a zalai dombságok lankái között navigálunk, amíg meg nem látjuk a Bonne Chance éttermet. Egy ideig törtem a fejem, hogy miért erősködött a feleségem, hogy most is Bázakerettye felé menjünk, nem mintha kifogásom lett volna ellene, de azért tudni akartam, mi az, ami mágnesként vonzza. Közben néhány keresztkérdés után megvallotta, hogy olvasott a neten valamit, hogy a Bonne Chance megszavaztatta a közönséget, hogy mondják meg, hogy az utóbbi években mik voltak a kedvenceik, amit itt ettek. Ezen jót mulattam, de a feleségem a torkomra fagyasztotta a nevetést, mert bizonyos ételek, pontosabban egy étel vonatkozásában nem ismer tréfát.
Kijev ilyen közel még nem volt
Hamar kiderült a turpisság, csak egy pillantás az étlapra, és máris tudtam, a kijevi csirkemell hozott minket ide. A feleségem persze azonnal berendelte, én meg egy tál dödöllét kértem előre, aztán meg lecsós hátszínt, de egy bécsivel is kacérkodtam. Micsoda ízek: az a fűszervaj, amely a helyi kertből került az összetekert mellbe, az a panír, a kapirgálós zalai csirke! Hát legyen, ez itt a mi csirkénk, a mi kijevink, nyugtattam meg a feleségemet, első a családi béke. És, hogy bizonyítsam, hogy én se maradok el mögötte hazafias étkezés területén, két pofára faltam a dödöllét, amit ilyen jól sehol sem készítenek. Így aztán hamar akklimatizálódtunk, dagadt a mellem a büszkeségtől, itthon voltam, és ennél nem kell több. A szépen csengő Bézakerettye, benne a Bonne Chance-al erős védőbástyánk nékünk, hol minden éhes vándor a magyarok kedvenc ételeivel töltekezhet.
Írjon véleményt
Vélemény írásához be kell jelentkezned az oldalra