Ha jó híre megy egy vidéki étteremnek, a gasztronómiáért rajongó ember igyekszik minden alkalmat megragadni, hogy úgy tehessen, mintha valami dolga lenne arrafelé. Így, amikor a család állatkertbe akart menni, rögtön bedobtam Veszprémet, hogy végre kipróbálhassam a Fricskát, amit már több Balatonra járó ismerős ajánlott.

Állati jó

A világszínvonalú kifutókhoz és medencékhez képest az állatkert büféi értékelhetetlenek voltak, az egyikben kihűlt Fornetti volt a teljes kínálat, a másikban 20 percet kellett volna várni egy lángosra. A Zoo Restaurant önkiszolgáló étteremhez ezek után amúgy sem lett volna kedvem, de nem is terveztük, hiszen már alaposan rákészültünk a Fricskára. Jócskán ebédidő után estünk ki a kapun, de az, hogy egyáltalán kijöttünk, az kizárólag az éhségnek volt betudható – több nap alatt sem lehetne megunni ezt az állatkertet.  

Negyed órába sem telt, hogy odaértünk a Séd partjára, és leparkoltunk Colombo autója mellett. A kellemes őszi időben tele volt a tisztás, szinte minden asztalnál és babzsákon ültek. Mintha egy baráti piknik zajlana a vár árnyékában. A látvány igazi megérkeztem-érzés, amikor az ember tudja, hogy jó helyen jár. (Nem véletlen, hogy az idei Gastro Design Award „Leghangulatosabb kerthelyiség” díja éppen ide került.)

Főétel, leves után desszert?

A szombat délutáni csúcsban csak egy helyre tudtunk ülni, a grillpult torkába. Konyha mellé ülni legalább akkora hiba, mint a wc mellé, de két éhes gyereket jobb, ha nem várakoztat az ember. Az étlap 25 tétel alatt maradt, és középáron elég jó választékot kínált: a főételek között volt vegetáriánus, hal, szárnyas, sertés és marha is. Választásom a céklával, málnával és édesköménnyel kínált sült sertés hasaaljára esett, aminek csak egy baja volt, hogy kihozták a levesek előtt. Pedig két levest is rendeltünk, és bármennyire is úszik egy hely, ezt azért nehéz elnézni. Mind a rizstésztás tyúkhúsleves, mind a hideg sült paradicsomból készült csípős lé hibátlan volt, de sokat levont az élvezeti értékéből, hogy közben azon járt a fejem, vajon a malacom bőre lesz-e megint olyan ropogós, mint amilyennek tűnt.

Közben megérkezett a gyerek csirkeburgere, ami úgy úszott a ketchupben, hogy a fiam, aki mindent képes ketchuppel enni, majdnem elsírta magát. A könyökéig folyt a szósz, ami szottyossá áztatta az alulpirított bucit. Azon gondolkodtam, hogy kérek egy másikat, amikor a hamburgereket sütő lány ezt találta mondani a felszolgálónak: „Hogyhogy nincs az asztalánál? Akkor vidd ki egy másiknak, ez meg majd vár fél órát, mire megkapja az övét!”

Ki kér egy Zoo lángost?

Nem akartam elhinni, hogy ez elhangzott egy alkalmazott szájából egy nyitott pavilonban, amit asztalok és vendégek vesznek körül. Erre a viselkedésre mondom azt, hogy olyan messze van a szívből jövő vendéglátástól, mint a minőségi burger a Fricska kecsöpös szendójától. A malac bőrét egyébként sikerült újrapirítani a séfnek, és ugyanolyan szépen elkészített tányéron érkezett, mint elsőre. A desszertről nem tudok nyilatkozni, mert attól már elment a kedvünk. Nagy kár, hogy egy ilyen hangulatos helyről úgy kellett felállnunk, hogy közben azt éreztük, jobb lett volna 20 percet várni az állatkerti lángosra…

A család már a patakparti játékot is megunta, és a kocsiban ült, amikor közel negyed órás várakozás után megkaptam a számlát. A személyzet egy szempontból jól vizsgázott: a pincér szemrebbenés nélkül adott vissza minden egyes forintot, és kedvesen búcsúzott annak ellenére, hogy borravalót – ellenszolgáltatás hiányában – nem hagytam.

A fotókat a szerző készítette.