A fröccs 19. századi magyar találmány, és rajtunk kívül nagyon kevés olyan ország van a világon, ahol szódával húznák fel a bort. A legtöbb hozzánk látogató turista felszisszen, amikor először találkozik vele, majd annál nagyobb meglepetés éri őket, amikor megkóstolják. A fröccs fogyasztás egészen az 1990-es évekig magától értetődő dolog volt számunkra; nem beszéltünk róla, csak ittuk. Majd egyszer csak a közfelfogás szerint ciki lett.

Egy évtizeddel később pedig visszatért, mint a hazai vendéglátóipar egyik legsikeresebb terméke. Ehhez persze az is kellett, hogy jókor, jó helyen nyúljanak a szárnyai alá.

Az történt, hogy a 2000-es évek elején, a Tom George étteremben, a tulajdonosok zseniális megérzésére hagyatkozva, elkezdték favorizálni a rosé fröccsöt. Ám nem az úgynevett “csőpohárba”, vagy ha úgy tetszik longdrink-es pohárba töltötték, hanem az egyik leglátványosabb kehelybe, a vörösboros burgundi pohárba. Az oda járó közönségnek pedig ez tetszett, s elkezdték rendelni, de olyan intenzitással és kitartással, mintha kötelező lett volna. A sikersztorit látva, pár hónapon belül szinte az összes belvárosi étteremben ebben a formában kezdték felszolgálni a fröccsöt, s onnan kezdve megállíthatatlanul vált trendi itallá. Olyan innováció volt ez tehát, ami a hazai fröccskultúra újra feltámadásához vezetett. Ma már tehát egyre ritkábban teszik fel nekem a kérdést, hogy illik-e fröccsözni. De ha mégis megkérdik, mindig elmondom; nem csak hogy illik, de egyenesen kötelező, hiszen a fröccs, buborékos vagányság!

Kovács Antal Sommelier 

fotó: eater