Nem elütés! Nem Dani világát akartam írni, hanem valóban Dani virágáról lesz szó, ugyanis a Matthiola Incana, azaz spanyolul Alelí, – magyar megfelelője a nyári viola – egy hosszan virágzó, bódító illatú kora nyári virág, melyből már egy szál is elárasztja illatával a teret. A spanyol ajkú, Los Broster formáció is megénekelte. Egyik daluk címe Alelí, mely egy óda a reményről és az élet szépségéről. A „plantita de aleli” (aleli növény) visszatérő motívum a dalban, mely az énekes álmait és törekvéseit szimbolizálja. A növény gyönyörű színei azokat a reményeket és illúziókat képviselik, amelyek az énekesnőt előreviszik az életben. A dal egy olyan képet fest, mely tele van élettel, teli lehetőségekkel és érzelmi mélységgel.
Nem tudom, hogy ez a szám, vagy maga a növény inspirálta-e a spanyol Dani Garcíát a névválasztásban, mindenesetre nagy várakozással látogattam el az Alelíbe a nyitás utáni hetekben, hogy az étterem első vendégei között próbálhassam ki, a 2018-ban 3 Michelin-csillagot szerzett séf, budapesti, olasz éttermét. Az Alelí egy brand a sok közül, a Grupo Dani García cégcsoportban. Elsőként 2022. júliusában nyílt Marbellán Alelí, de sajnos tiszavirág életű volt, – ha már a virágoknál tartunk – mert mostanra már be is zárt, így nem volt alkalmam összehasonlítani az elsőt, a Budapestivel. Tehát pillanatnyilag a budapesti, Dani García egyetlen, és ezáltal referenciának tekinthető első láncszeme az Alelí névvel fémjelzett étteremláncból. Akkor nézzük is, milyennek kell lennie Dani García koncepciója szerint az Alelínek! A három belvárosi, történelmi épület összeolvasztásával létrejött, csodálatosan felújított és különleges designnal rendelkező Dorothea Hotelben lelt otthonra az étterem, mely igazán impozáns és fenséges helyválasztás. Az étterem belsőépítészéről és enteriőr designjáról viszonylag kevés szó esik, pedig kiváló téma lehetne. Nem tudom, hogy az étterem belsőépítészetében is az olasz Lissoni&Partners keze van-e, mindenesetre bárki is csinálta, a hely kialakítása magával ragadó! Azt is mondhatnám, hogy sokkal elegánsabb, mint ahova egyébként az Alelí brand pozícionálja magát. Már maga a hely berendezése, a fehér abroszos asztalok, az étlap és az itallap minősége, a damaszt szalvéta és a miliő, ami körülvesz, mind-mind azt a benyomást kelti, hogy egy elegáns, stílusos, felsőkategóriás ristorante-ba lépünk be, viszont az Alelí még csak nem is “ristorante”-nak definiálja magát, hanem osteriának.
Az olaszországi osteriák eredetileg bort és hétköznapi ételeket szolgáltak fel, viszonylag alacsony ár mellett, majd a hangsúly az ételekre helyeződött át, de jellemzően megmaradt a rövid étlap, fókuszban a helyi specialitásokkal, például a tésztákkal és a grillezett húsokkal, vagy az egyszerű halételekkel. Az Alelí a letisztult elegancia mellett, hordozza magán a tipikus olasz jegyeket. Például a falakon itt-ott megjelenik, a csempéből kirakott, mediterrán, tipizált olasz ornamentika, például Olaszország déli részén, az egyik legelterjedtebb déligyümölcs, a citrom. A csempe használata mellett, helyenként találkozunk a falfestéssel is, és a mennyezetről lelógó buja növényzettel, melyek együtt hatása valóban megidézik a mediterrán, olasz hangulatot, ráadásul bensőséges, meleg hatást keltenek. A nagyon eltalált belső tér után, még kíváncsibb lettem a konyhára. Amíg kiválasztottuk az ételeket, egy kör aperitif italt rendeltünk. Egy Aperol Spritz kivételével, mindannyian Negronit kértünk volna, azonban a pincérünk helyette egy signature koktéljukat ajánlotta. Így a Negronikból Noveccento-k lettek. A gin alapú, cseresznyés koktél, enyhén édes és egyben kesernyés, hűsítően fanyarkás ízekkel, nagyon jó választás volt! Időközben megtelt a hely ismerős és ismeretlen vendégekkel. Este 9 órára, szó szerint fullon volt az étterem. Az olasz konyha alapja és erőssége a friss, jó minőségű alapanyagokban rejlik. Ezt vallja Dani García, a koncepciógazda és az Alelí executive séfje, Giorgio Cavicchiolo is, aki nem mellesleg az általam egyik legjobbnak tartott budapesti olasz étterem, a Fausto’s-ból érkezett az Alelí konyhájának élére.
Nagyon szimpatikus volt, hogy Giorgio a vendégtérben többször is feltűnt. Pár percre minden asztalhoz odalépett – nemcsak az ismerős arcokhoz – és minden asztaltársasággal váltott egy-egy mondatot. A társaságunk tagjait arra biztattam, hogy mindenki más-más ételt rendeljen, hogy láthassam az ételkreációkat és persze bele is kóstolhassak. Egyébként nem szokásom mások tányérjában turkálni, de ez esetben kihagyhatatlannak éreztem, amit kedves barátaink szerencsére nem vettek zokon. Időközben egy echte olasz gitáros-énekes zendített rá, de olyan hangerővel, mely néhány szám után, a kellemes háttérzenéből, szóló koncertbe torkollott. Beszélgetni onnantól szinte lehetetlen volt, ezért az érkező ételeknek adtam át magam. Előételnek burratát kértem, San Daniele sonkával, amin tudom, nem lehet lemérni egy konyha milyenségét és minőségét, legfeljebb a felhasznált alapanyagokét. A burrata kiváló volt, középen elvágva folyós, amilyennek lennie kell. A tálalás egyszerű, semmi művészkedés.
Asztaltársaságunk az antipastik közül a lángos Montanarát, a Vitello Tonnato-t és a libamájjal készült bélszín tatárt választotta. A lángos csak nevében volt lángos, sokkal inkább az étlapon feltüntetett angol fordításának felelt meg, azaz inkább volt “fried pizza”, mint lángos. Ezt az antipastit bevallom nem tudtam hova tenni. Aki evett már jó, balatoni lángost, annak ez kifejezetten csalódás. Aki nem evett, és esetleg külföldiként megpróbálna valami “magyarosat”, annak sem hiszem, hogy a szíve csücske lesz, mert ha elvonatkoztatunk attól, hogy milyen egy igazi, autentikus lángos, az itt készített lángosszerűség, az eredeti ismerete nélkül sem ad – pozitív értelemben – maradandó ízélményt. Ez az előételek között felbukkanó “lángos”, épp oly megmagyarázhatatlan volt számomra, mint az előttünk pengető olasz énekes zenei repertoárja, aki a jól ismert olasz melódiák közé becsempészett, egy-egy Máté Péter dalt, melyet olasz akcentussal dalolt.
Visszakanyarodva az előételeinkhez, a Vitello Tonnato nem volt rossz, de ettem már jobbat. A Tarrtare di Manzo e Foie Gras viszont igazi meglepetés volt; egyedi, nem mindennapi módon párosítva és tálalva a bélszíntatárt a libamájjal. Az ételekhez bort választottunk, és ha már olasz étel, akkor mindenképp a bor is legyen olasz, bár jó pár kiváló magyar borászat tételeit is megtalálhatjuk az itallapon habzó, fehér- és vörösbor kategóriákban egyaránt. Mivel többségében vörös húsokból készült ételeket rendeltünk, így egy-egy üveg vörös bort választottunk. A borokat tekintve két általunk jól ismert és szeretett vörösborra esett a választás, egy pugliai, 2019-es San Marzano Primitivo-ra, és egy szintén 2019-es, toszkán Sassicaia-ra. Így a borok tekintetében mondhatni, biztosra mentünk.
Köztes fogásnak kértünk egy-egy kacsaragus, házi készítésű pappardellét. Az egyiket gluténmentes tésztából. Ez a kívánság majdnem kifogott a konyhán, de betudtuk annak, hogy nemrég nyitottak és még nem készültek fel a mentesen étkező vendégekre, akik az étlapon szereplő hozzávalóktól eltérő módon rendelnének esetleg. Sajnos pappardellével nem, csak spagettivel sikerült megoldani a kért tésztaétel elkészítését. Nem tudom, hogy a gluténmentes tészta miatt volt-e, de ettől a tésztától ízben, – ha tálalásban nem is – többet vártam volna. “Secondi”-nak bárány porchettát rendeltünk polentával és spenóttal. Ez kifogástalan volt, a hús finom, omlósra elkészítve. Párom rostonsült sügért választott brokkolival. Elmondása szerint ez is jól sikerült, bár az adag, inkább egy előétel-méretnyinek felelt meg. A desszertek közül két klasszikust választottunk: Tiramisut és a Profiterolt, mely itt XXL méretben érkezik, illetve ez esetben nem hideg, hanem forró csokoládéöntettel. Ez gyerekkorom régi menzás emlékeit idézte fel bennem pár pillanatra, amikor piskóta volt desszertnek, nyakon öntve forró csoki öntettel. A desszerteket általánosságban a régi Chokito reklám szlogenjével tudnám körülírni, azaz “ronda, de finom”. A látványra nem sok hangsúly helyeződik, egészen minimál a desszertek tálalása, viszont az ízük ragyogó. Az étlapból, illetve a jelenlegi ételkínálatból számomra hiányzik a “ház specialitása”, egy valóban olyan ajánlat, mely lehetne az Alelí signature étele, és ami miatt kialakulhatna egy hazai törzsvendégkör. A jelenlegi étlap ugyan megfelel egy osteria elvárásainak, rövid, egyszerű ételekkel, viszont nekem fantáziátlan, nem emelkedik ki jelenleg a budapesti olasz éttermek sorából.
A budapesti Alelí úgy érzem, nem Michelin elismerésre hajt; étlapját alapvetően az egyszerű, könnyen értelmezhető olasz ételek jellemzik, kevés meghökkentő csavarral, az átlagízlés szolgálatába állítva. Az étterem kialakítása és miliője magasabbra pozicionált, mint amit elvárhatnánk egy olasz osteriától, az árak is alacsonyabbak, mint amire a helyszínből esetleg előre következtetnénk. Összességében egy figyelemre méltó, jó ár-érték arányú étterem, azonban van még Daninek és Giorgionak mit gyomlálnia ezen a virágoskerten. Én drukkolok nekik, mert ez a hely érdemes rá, hogy ne csak a külföldiek és a szállóvendégek, hanem a magyarok is látogassák.
Instagram: Vic Guestelli
Címlap Fotó: Aleli Facebook
szerző: Vic Guestelli
[…] cikk ajánló: Ez is érdekelhet […]