„A fantáziám végtelen” – így lett Frank Júliából legendás szakácskönyv író
Író, újságíró, egy igazi „gasztro- legenda”, aki legalább annyira szeret enni, mint főzni. Szörnyülködve figyeli, milyen éttermektől rendelnek az emberek, mert fontos számára a minőség. Eddig százhuszonkilenc szakácskönyvet írt, ami azóta is rekordnak számít. Receptjein egy egész generáció nőtt fel, de neve a fiatalok számára sem ismeretlen – Frank Júliával beszélgettünk.
Gyermekkorában oratóriumi énekesnek készült, hogyan lett végül szakácskönyv író?
Valóban zenei pályára készültem, de amikor tizennyolc éves voltam meghaltak a szüleim és ezért nem tudtam tovább tanulni az Akadémián. Valamiből meg kellett élni, úgyhogy dolgozni kezdtem. Összevissza kapkodtam, sokféle tanfolyamot elvégeztem, amelyeknek semmi köze nem volt a gasztronómiához. Gyerekkoromban azt sem tudtam, hogyan kell megkülönböztetni a disznót a marhahústól. A szükség vitt arra, hogy megtanuljak főzni, hiszen egyedül voltunk a fiatalabb testvéremmel és valamit ennünk kellett.
Emlékszik arra, hogy milyen ételeket főzött kezdetben?
Mindig kimentem a piacra megnézni, hogy mi a legolcsóbb alapanyag, majd otthon felütöttem Horváth Ilona szakácskönyvét és elkezdtem főzni. Tizenöt évvel később partit rendeztem a barátaimnak, és rakott krumplival vártam a vendégeket. Amikor megkóstolták azt mondták, hogy ilyen finomat még soha nem ettek és megkérdezték, hogy miért nem írom le? Ez a rövid kérdés állított engem pályára. Akkoriban műszaki szerkesztőként dolgoztam, de nem éreztem jól magam abban a szakmában, úgyhogy elhatároztam, hogy megtanulok mindent, ami a főzéssel kapcsolatos. Megvettem az összes létező könyvet, hétfőtől péntekig tanultam, hétvégén pedig gyakoroltam a konyhában.
Hogyan fedezték fel a tehetségét?
Volt egy szövetkezet, ahol panírporokat gyártottak. Olvastam az újságban, hogy pályázatot hirdetnek, a nyertest pedig egy színes tévével jutalmazzák. Negyvenféle ételt kitaláltam, amit ezzel a borzalmas panírporral el lehet készíteni, és nyertem! Aztán a ’70-es években volt egy pályázat a Nők Lapjában, ahol különböző kategóriákban lehetett recepteket beküldeni. Pályáztam a saját nevemmel, a férjemével, a szomszédéval és mindegyik kategóriában én lettem a győztes. Akkor jöttem rá, hogy van keresnivalóm a pályán.
Mikor írta az első könyvét?
A ’80-as években határoztam el, hogy megírom az első szakácskönyvemet. Huszonnégy témát jelöltem meg, majd elmentem tárgyalni a kiadókkal, akik páros lábbal rúgtak ki. Kérdezték, hogy mit akarok én itt a szakácskönyvemmel, hiszen mindenki tud főzni anélkül is. „Különben is lakótelepi lakások konyháiban nem lehet főzni, mindenki eszik a munkahelyén meleget, este pedig csak bekapnak valami hideget” – mondták. Nagyon el voltam keseredve. Az utolsó kiadó, ahol jártam, az akkori Mezőgazdasági Kiadó volt, ahol szintén elutasítottak, mondván, hogy nem adhatnak ki szakácskönyvet. Három nap múlva mégis küldtek egy táviratot, hogy menjek be. Arra kértek, hogy írjak a sertés házi feldolgozásáról. Másfél évet kaptam a feladatra. A disznóölésről semmit nem tudtam, de azt igen, hogy mindent meg fogok tanulni, úgyhogy igent mondtam.
Hogyan lehet egy ilyen speciális témát autodidakta módon megtanulni?
Disznóvágásokra jártam! Szerintem Magyarországon nincs még egy olyan ember, aki harminchat disznóölést látott. A férjemmel akkoriban bejártuk az ország nagy tájegységeit a Trabantunkkal, bekopogtunk a házakba és megkérdeztük, hogy hol ölnek disznót?
Nem lepődtek meg a helyiek, hogy csak úgy beállítottak?
A vidéki emberek nagyon helyesek voltak, örültek az érdeklődésnek. Végül elkészült a könyv: Disznótorban. Különleges sertéshús ételek – ez lett a címe. Hatszáz írógéppel bepötyögött oldal lett, borzasztó nagy munka volt.
Gondolom, örült a kiadó a minőségi munkának…
Amikor megjelentem náluk, hónom alatt a kézirattal, azt sem tudták, hogy létezem. Hiába volt érvényes szerződésem, mert akivel kötöttem már nem dolgozott ott. Nem érdekelte őket a munkám, de én nem tágítottam, úgyhogy odaadták három lektornak, hogy olvassák el. Három hónappal később kaptam egy telefont, hogy a lektorok nagyon elégedettek, ugyan a receptekhez nem tudnak érdemben hozzászólni, de a könyv szakmailag kifogástalan. A kiadó vezetőjével megállapodtunk arról, hogy ötvenezer példányban nyomják ki, de olyan gyorsan elkapkodták, hogy végül három hónap alatt 350 ezer példányban jelent meg. Utána évente három könyvet írtam különböző kiadóknál harminc évig.
A mai napig népszerűek a könyvei.
Igen, de ma már olyan mérhetetlen mennyiségű szakácskönyv van, hogy el sem lehet olvasni, a legtöbben ráadásul csak a képek miatt forgatják. Ma az a divat, hogy mindenféle borzasztó helyekről hozatják az ételeket, és azt sem tudják mit esznek. No meg az interneten millió recept van.
Hogyan írja a recepteket?
Kísérletező ember vagyok, és bár a hagyományos magyar konyhát mindig is nagyon szerettem, de soha nem tartottam korszerűnek, mert a hazai fogások kalóriadúsak és nehezek. Könnyíteni akartam rajtuk, ezért van, amit elvettem a receptből, mást hozzáadtam. Olyan nyersanyagokat raktam össze, amelyekről senki nem gondolta volna, hogy együtt finomak, mégis jó ételt készítettem belőlük. Abszolút ízérzékem van, tehát ha valamit megkóstolok, rögtön meg tudom állapítani az összetevőket.
Fogunk még új Frank Júlia szakácskönyvet forgatni a kezünkben?
Ihlet mindig van, mert a fantáziám végtelen, a főzés technikáját pedig ismerem. Rendszeresen jutnak eszembe új ötletek. Ha úgy alakul, szívesen kiadatom őket.
Fotók: nlc, Ritikül
Írjon véleményt
Vélemény írásához be kell jelentkezned az oldalra