– Emlékszel, mikor csöngetett be a gasztronómia az életedbe?
– Egészen korán, szerintem már akkor, amikor azt a hülye krumplit kellett pucolni anyámnak nyolcévesen, meg felverni a tojáshabot. (nevet) Mondjuk azt szerettem, mert abból mindig sütemény lett. Nálunk az volt a „divat”, úgy nőttem fel, hogy segítünk a konyhában, de akkor még nem tett rám olyan mély benyomást ez az egész. Aztán persze fiatalon sokat bográcsoztunk, szalonnát sütöttünk, de az első igazi nagy élmény úgy 19 évesen ért. Akkor Újkígyóson egy nyári délutánon kitaláltuk a baráti társasággal, hogy vörösboros marhalábszárpörköltet fogunk vacsorázni. Egy gond volt, senki nem tudta, hogy kell csinálni. Úgyhogy én hazarongyoltam, mondtam anyukámnak, hogy ez a terv, ő elmondta, mit kell csinálni, visszamentem és megcsináltuk.Innen két verzió van: vagy nagyon jól sikerült, vagy nagyon berúgtunk, és már mindegy volt, de elfogyott. Gyakorlatilagakkor ütött szöget, hogy jó érzés másokat etetni.
– Akkor készítettél el valamit először egyedül?
– Igen, talán a hagymapucolásban segítettek a többiek, de én raktam össze, én fűszereztem, és nagyon elkapott ez a lendület, hogy milyen jóleső érzés, hogy csinálsz valamit, van egy alkotásod, ami jó esetben 5 perc múlva már nem létezik, mert megették, és elismerő hümmögéseket kapsz cserébe.Elkezdtem otthon is főzőcskézni, akár az aktuális barátnőmet próbáltam a főztömmel elkápráztatni. Utána kezdett ez komolyabban izgatni ez a dolog, igazán olyan 30 fölött. Kicsit későn érő típus vagyok.
– Onnantól kezdve rendszeresen főztél, kísérletezgettél?
– Igen, azóta is én vagyok otthon a konyhafelelős, én főzök a családra. Elméletileg örülnek is neki, vagy legalábbis mindig megették eddig. A lányommal nincs baj, Panna elé bármit rakok, megeszi, a fiammal állok kicsit hadilábon. Soma egyébként is válogatós, de most ért abba a korba, amikor van kábé háromféle étel, amit hajlandó megenni, és nagyon nehéz megállni, hogy ne üvöltözzek vele, és okozzak neki bűntudatot, tudod, hogy „nézd meg, apád gürizett a konyhában, mit rak eléd, te meg nem eszed meg”. Inkább igyekszem bevonni. Szeret a halakkal bíbelődni, enni persze nem, de mivel horgászik, ha víz mellett vagyunk, el kell menni a halpiacra például.
– Ezek szerint akkor te is vásárolsz be?
– Így van, sőt, még el is mosogatok utána, mielőtt megkérdezed. Bár abban szintén szoktak a srácok segíteni, ahogyan az előkészületekben is, néha együtt csináljuk.Egyébként azért döntöttem így, mert végtelenül igazságtalannak tartom, egy családban, ahol mindenki dolgozik, apuka elvárja anyukától, hogy egyedül viselje a háztartás terheit, ő mosson, főzzön, takarítson, vasaljon, minden. Szerettem volna kivenni a részem, és mivel érdekelt is, így adott volt, hogy akkor a konyha az én terepem.
– És mi az új hóbortod, ha szabad így mondani?
– Kérlek szépen, az egy nápolyi stílusú OOni pizzakemence. Attila (a Cukorborsó pizza szakácsa – a szerk.) vett rá tulajdonképpen, és én teljesen rágerjedtem. Zseniális dolgokat lehet benne csinálni, és ez a nápolyi pizza vonal teljesen levett a lábamról. Annyira beszippantott, hogy el is mentünk Nápolyba tanulmányútra, ahol igyekeztünk ötleteket meríteni, magyarul mindent megkóstoltunk, amit csak lehetett, óriási volt. Ezeket a tapasztalatokat pedig a pátyi Cukorborsó éttermünkben kamatoztatjuk, folyamatosan kísérletezgetünk a tésztával, a feltétekkel, az ízekkel. Rettentően élvezem és imádom!
Facebook: Rákóczi Feri
Fotók: Rákóczi Feri
Írjon véleményt
Vélemény írásához be kell jelentkezned az oldalra