Nem vagyok az a megveszekedett formalista, fennhéjázó sznob. De ha betérek egy olyan feldörzsölt szállodai étterembe, mint a La Parrilla, amely már a nevében a parázson készült nagy húsokat, a bódult mediterrán éjszakákat idézi, akkor elvárnám, hogy a betérő vendéget meglepjék egy egyszerű konyhai üdvözlő falattal. Lehetne egy foszlós kenyérdarab, meg egy kis olíva, ha már annyira a szívbéli mediterrán stílusban hirdetjük magunkról az igét lépten-nyomon. De, hát nem állíthatok minden falat mellé egy rendőrt, pedig lassan erre lenne szükség.

Hiányzó savak

Kihagyom az ebédmenüt, ráhajtok az állandó étlapra, amiről időközben kiderül, hogy vadonatúj, szóval jókor jöttem.  Spárga, padlizsán, tatár, édesburgonya, cézár nézegetem az előételekben előforduló nyersanyagokat. Legyen zöldspárga saláta, ropogós tojással, lime-os dresszinggel.
Jó barátságban vagyok a lime -mal, szeretem, használom is a mindennapokban. Nem kifogásolom, ha csupán a lime adja a vezető ízt, bár egymagában kissé unalmas. Világoszöld emulzió formában vélem felfedezni a lime-ot a tányéromon, bár gyaníthatóan némi spárgakrém adhatja az alapját. Azért vagyok ilyen bizonytalan, mert egyrészt elég kevés van belőle, másrészt kevés a sava. Számos lime alapú dresszinggel találkoztam már, amelyekben hol méz, és fokhagyma, hol kömény, vagy koriander volt fellelhető, és ezek együttesen izgalmas kísérőül szegődtek az adott salátához. A zsenge zöld spárgák hosszanti csíkokba rendezve alkotnak egy kis kört, állaguk kielégítő, de, ha nem lenne a panírozott tojás, amelynek szépen folyós sárgája befogja a spárgákat, akkor azt is mondhatnám, hogy ez bizony kevés: ennyiből nem tud létrejönni az a mix, amit ez az étel a nevében üzen. Mediterrán harsányságot, karakteres ízekkel, zsenge, friss spárgákkal, dögös, erőteljes ízekkel, gondolnék. A csalódást erősíti, hogy befelé haladva a spárgaspirálban, egyre hűtőhidegebb a zöld jószág, a külső kör langyos. Nem szándékos, az biztos, mert semmi értelme.

Zöldspárga saláta, ropogós tojással, lime-os dresszinggel
(Fotó: Vajda Pierre)

Ízek és formák

Ravioliról vitatkozni, különösképpen a formájáról, nem érdemes, bár annyi megjegyezhető, hogy többnyire szögletes formáról van szó, de ezzel már el is indítottam a nem kívánt lavinát, úgy, hogy abbahagyom, mielőtt maga alá temetne. Egy biztos, hogy Bartolomeo Scappi csirkehússal töltött változatot szolgált fel az 1549-es pápai konklávén. Mindenkinek nagyon ízlett.
Borjúhúsos ravioli lágy bivalysajttal, ez a következő fogás. A sarkainál behajlított, kör alakú is lehet ravioli, de akár pelmenyi, sőt cappellacci is. És még egy apróság: általában az éttermi gyakorlatban, mondjuk a borjúhússal töltött ravioli, akkor kerül étlapra, ha egyébként is van az étlapon borjú, mert így kifizetődő, így lehet az adott, egyébként nem olcsó nyersanyag minden porcikáját feldolgozni, így racionális. Végignéztem az étlapot, borjúételt nem találtam. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy a tészta tölteléke nem borjúból készült, bár ember legyen a talpán, aki az íztelen, fűszerezetlen pépből képes megállapítani, hogy az milyen húsból készült. Pépes, ami azonnal a gyári kiszerelésre hajaz, mégha nem is az. És ezzel el is dől a sorsa, még, ha a tésztája kellemesen vékony, készültsége korrekt, mert ezen a hiányosságon még a kissé sóba fáradt pecsenyelé sem segít. A sajt kétféle állagban szintén a sós érzetet erősíti. Átlagos, inkább alibi készítmény, se tűz, se fantázia, akár konzerv is lehetne, azon sem csodálkoznék.

Borjúhúsos ravioli lágy bivalysajttal
(Fotó: Vajda Pierre)

Az elsiratott spagetti

A spagetti aglio olio-ra esik a választásom, pikáns rákfarkakkal ígérik. Ha ragaszkodunk a tényekhez, akkor spagetti chitarra, vagyis szögletes profilú tészta, ami elém kerül. Az eddigi hatvanéves tapasztalataimat aglio olio vonatkozásában úgy foglalhatnám össze, hogy többnyire durum tésztából készültek, jó minőségű olívaolajban fonnyasztott nagy mennyiségű fokhagyma és szabad szemmel látható peperoncino adta az ízes alapot, ebben forgatták meg a tésztát, és bőven megszórták friss petrezselyemmel. Ezek előfordulási és keveredési aránya adja a készítmény játékosságát. Vitathatatlanul rusztikus fogás. Ebben itt éppen, hogy felfedezhetőek ezek az elemek, a petrezselyem, ami elég nagy hiba, szinte csak nyomokban, az olaj kevés, a fokhagyma szimbolikus, kizárólag a mindent letaroló pikantéria dominál és két leginkább csak díszítő elemként funkcionáló félbenyesett, odaégetett rákfarok, a héjából erőszakkal is csak nehezen kiszabadítható, túlkészült húsával van jelen.  

Spagetti aglio olio
(Fotó: Vajda Pierre)

Desszert fronton választhatok néhány klasszikus tányérdesszert és egy a magyaros szekcióban helyet foglaló túrógombóc között. Ez utóbbit enném, ha lenne, de kiderül, hogy még nincs kész, ezért egy fehér csokis, maracuja granitéval dúsított kompozícióval is beérem. Nagy hatással nincs rám, különösen a maracuja állaga nem meggyőző: fogzsibbasztó hideg, a csoki henger pedig kellemes, bár kissé eltúlzott a mérete, de egészében élvezetes levezető.

Fehér csokis, maracuja granite
(Fotó: Vajda Pierre)

Időközben két pohár, összesen három deci fehérborral egyengetem a bennem felgyülemlett csalódást. Mindezekért a fentiekben felsorolt ételekért és borért 16 ezer Ft-ot fizettem. Nem szoktam ezekben az írásokban kifogásolni az adott hely árképzését, hiszen már a belépéskor orientálódok az árakat illetően az ajtóba kitett étlapról, de most meglepődtem, és nem is annyira a kifizetett összegen, mint inkább az ár/érték arány és minőség feltűnő hiányán akadtam fel. De azon nagyon.      

A nyitókép La Parrilla Facebook oldaláról származik.