A magyar csapat óriásit ugrott előre Lyonban, hiszen az eddigi legjobb, 2013-as tizedik hely után a negyedik helyen végzett a 30. Bocuse d’Or versenyen. A verseny előtt a szakemberek, de maga a csapat is az 1-5. hely valamelyikét tűzte ki célul, és a mezőnyt látva ez reális elképzelés is volt. Na, nem mi mondjuk ezt, hiszen a futószalagon érkező csodaszép, vagy éppen meglepő tálakat csak a zsűri kóstolja, ránézésre azért elég nagy butaság lenne újságíróként bármit jósolni, inkább Rasmus Kofoedot hívtuk segítségül, akivel a verseny mindhárom napján értékeltük az eseményeket.

Edző és tanítvány. Széll Tamás és Rasmus Kofoed. (Fotó: Valuska Gábor)

És ha valaki, akkor ő mindent tud a Bocuse-ről és Tamás felkészüléséről, hiszen egyrészt 2005 és 2011 között a dobogó mindhárom fokán állt, másrészt pedig már a 2013-as gulyásos, Rubik-kockás 10. hely előtt is bekapcsolódott a csapat munkájába. A jelenlegi fölkészülési szakaszban pedig már szinte együtt lélegzett a stábbal, hol ő jött Budapestre, hol a magyar csapat tett látogatást nála. A commis, Szabó Kevin pedig nyáron Kofoed 3 Michelin-csillagos koppenhágai éttermében, a Geraniumban sztázsolt. Ahogy az utóbbi éveket valamenniyre a magyar csapat fölkészüléseinek nyomonkövetésével töltöttük, feltűnt még egy titkos összetevő: Vomberg Frigyes. Az ő nyugalma, tartása, szakmai alázata nélkül ez a magyar csapat biztosan más lenne.

Egyértelmű élmezőny

Japán, Norvégia, USA, Magyarország, Izland – akárkivel beszéltünk Lyonban a díjátadó előtt, mindenki ezeket az országokat említette, mint esélyeseket. Az amerikaiak a múltkori ezüstjük óta, de már azt megelőzően is iszonyatos menniységű energiát, pénzt és diplomáciát toltak bele a fölkészülésbe, szemmel láthatóan a pr és a marketing is átgondolt stratégia szerint ívelt, a #goingforgold a verseny közeledtével már napi 5-6-7 social médiás posztbanis ott dübörgött. Természetesen ezzel még nem lehet a versenyt megnyerni, de elszántságukat és az arany utáni vágyukat olyan intenzíven tolták, ahogy csak az amerikai showbiz képes. Beszéltünk is a múltkori ezüstérmes Philip Tessier-vel, aki ezúttal az amerikaiak edzője volt. Mind elmondta, nem volt olyan apró terület, amelyre ne a legjobb szakembereket igyekeztek volna megnyerni, még erőnléti edzőjük is volt, hogy tökéletes szellemi és fizikai állapotban várják a nagy napot. Csapody Balázzsal is értékeltük a mezőnyt, a Kistücsök étterem tulajdonosa és a Magyar Bocuse d’Or Akadémia elnökéségi tagja az eredményhirdetés napján fixen a negyedik helyre várta a magyarokat. A díjátadó ünnepség során kétszer szólították a magyarokat az amúgy önmagukat, a versenyt és a 30. évfordulót áradóan ünneplő franciák, a legjobb plakát és a legjóbb hústál díjánál. Ez utóbbi különlegesen értékes trófea, hiszen mégiscsak a franciák saját nevelésű szupersztárja, a Bresse-i csirke volt az alapanyag.

Odaértek az amerikaiak

Elégedett összegzés

A verseny utáni boldog, fáradt pillanatokban a csapat összes tagja arról beszélt, hogy amiért jöttek, azt megcsinálták. Pár órával később pedig Szabó Kevin commis végre a lényegre is kitért: “Boldog vagyok” – mondta a csócsóasztal mellől ellépve a bárban, ahol a csapatot várták a magyar drukkerek. Rasmus Kofoed pedig a tőle megszokott profi higgadtság mellé hozzátette: “Örülök és roppant büszke vagyok, és remélem, a magyarok is büszkék a csapat teljesítményére”.

A különdíjért járó drótcsirke és a boldog magyar csapat (Fotó: Valuska Gábor)