„1914-ben még korcsmaillat volt Magyarországon. Származott a korcsmaillat a különböző borjú- és marhapörköltöktől, amelyek paprikától pirosan, hagymától szagosan, frissen csapolt, aranyhajú csipkefodros ser társaságában várták gabelfrüstökre az utazót, a legkisebb vendégfogadóban is”.
(Krúdy Gyula in: Kánaán könyve, Fogadó a régi világhoz)
Szerencsés környék
Volt egyszer egy Nöpauer Máté nevű építő mester, aki a XVIII. század közepén fejtette ki áldásos tevékenységét, szó szerint, lévén templomépítő iparos. Munkássága a magyar kései barokk építészet csúcspontja. Nap, mint nap láthatjuk a fővárosban alkotásait: a Szent Anna-templomot a Batthyány téren, az újlaki templomot, a Margit körúton a ferences templomot, a Fő utcában a Szent Flórián-kápolnát, a tabáni plébániatemplom főhomlokzatát, vagy a várbeli Táncsics Mihály utca 7. számú Erdődy-palotát.
Egy 1784. évi budai összeírás szerint Nöpauer mester számos lakóingatlannal rendelkezett a budai várban, többek között a Fortuna u. 3 számú épület is az ő tulajdonában volt. A kétemeletes, középkori alapokon nyugvó barokk épület a 19. sz. végén nyerte el mai formáját, ekkor fogadóként került kialakításra, földszintjén kocsmával, emeletein 3-3 vendégszobával. És itt jön a képbe egy másik jeles úriember, bizonyos Waggenhoffer Ferenc. Tekintetes Waggenhoffer uramnak korcsmája volt a Retek u – Széna tér sarkán, majd később bérlője lett ama Fortuna utcai fogadónak.
Amikor Pest átmegy Budára
Waggenhoffer uram amúgy szenvedélyes galambtenyésztő is volt. Arról kevesebbet tudunk, hogy Waggenhoffer uram milyen korcsmáros volt, de az ismert, hogy halála után özvegye reggel 5:30-kor nyitott, délelőtt 10-ig altisztek, fűtők pálinka- és borfogyasztása révén a napi forgalom jelentős részét lebonyolította. Délelőtt a környező hivatalok ügyfelei tértek be szalámira, virslire, sajtra, italra. Utóda Schmögler Ferenc volt 1942-ig, ő helyezte át a bejáratot a jelenlegi helyére, s ahol addig lakás volt, egy ízléses kármentős csárdát épített. Az ő utóda egy artista család volt rövid ideig, majd államosították a helyet és akkortól lett ismert Pest–Buda néven.
A hatvanas években jó fajta, amolyan elegáns étteremnek tartották, fehér abroszos, hangulatvilágításos: apró ernyős lámpák adták az asztali intim megvilágítást. Megsárgult pergamenen átszűrődő fényekre emlékszem, meg a 48-as szabadságharc relikviáira. Azokból szép számmal akadt itt: kokárdával díszített kardok lógtak keresztben a falon. És a szabadságharc ismert hőseinek arcmásai néztek le a meszelt falakról. Korabeli egyenruhák, bojtos sapkák, kalpagok és térképek, festett csatajelenetek közepette lehetett itt búsongani. Szerettem ezt a dicsőséges múltba süllyedő atmoszférát.
Új korszak, régi ízek
Hosszú évek után a Zsidai család élesztette fel a régi Pest–Budát, és átalakította bensőséges atmoszférájú bisztró- fogadó stílusban. Visszanyúlva az eredeti hagyományokhoz a házias konyha a múlt századi magyar klasszikusok ráncfelvarrott változataival jeleskedik. Semmi cicó, itt minden az, ami, a paprikás zsenge borjúból, vagy háztáji baromfiból készül, a húsleves aranyló, diszkrét zsírkarikás, az ököruszály cupákos, a nokedli cuppanós. A gulyás sűrű, omlós, szaftos húsokkal teli, pattogó csipetkével, roppanós zöldségekkel telített egytálétel, elrepít a békebeli nagymamák, testes ténsasszonyok bővérű konyhai világába. A mottóban említett Krúdy is idejárna.
És, hogy teljes legyen a gyönyörűség, Nöpauer uram repesne az örömtől, újranyílt a fogadó is, Budapest egyik legkorszerűbb, mégis minden haladó fogadói hagyományt megőrző butik szállodája. egy valóságos műremek, nem csak én mondom, hanem a szaksajtó, és ami fontosabb, az ott megfordult vendégek állítják. Mi lehet jobb egy pazar konyhával ékeskedő fogadónál a Várban, ahova szívem szerint hosszú hónapokra bevenném magam, bóbitás cselédlánnyal hozatnám fel a szobámba az ételt, kitekintgetnék az ablakon, a régmúlton merengve írogatnám emlékirataimat, frissen csapolt sört kortyolgatnék, ha kedvem úgy hozza, leballagnék a piros bőrpamlagos étterembe, hogy csendben elmélázzak a sors forgandóságán. Vivát Pest–Buda, elvégre magyarok volnánk, vagy mi a szösz.
Írjon véleményt
Vélemény írásához be kell jelentkezned az oldalra