A hotel exkluzív, közvetlen bejárattal rendelkezik a parkba. A reggelit követően át is sétáltunk a hotel parkján keresztül a Templomok Völgyének Régészeti Parkjába. A Villa Athena nagyjából a Concordia-templomtól 200 méterre található, amely Kr. e. 5. századra nyúlik vissza; a dór építészet és művészet igazi műremeke. Ez a legnagyobb és legjobban megőrzött Görögországon kívüli, ókori görög emlékek egyike. Rendkívül látványos és érdekes. Ha Szicíliában járunk, ezt a látnivalót semmiképp se hagyjuk ki a programunkból. Agrigento-ból Realmontéba vezetett az utunk, ahol a leglátványosabb természet formálta mészkőből és márgából álló, lépcsőszerűen kiemelkedő hófehér látványosság, a Török lépcső. A Scala dei Turchi Szicília legcsodálatosabb partszakasza. Ezen a napon Marsalában szálltunk meg, egy minden tekintetben egyedülálló magánvillában, a Villa Marrone-ban, ahol a tulajdonos személyesen várt bennünket és vezetett körbe a buja kerttel övezett privát birodalmán. A villa egyik különálló szárnyát kaptuk meg éjszakára. A kert egyik részében állatokat is tartott: nyulat, kecskét, kakast, csirkét közvetlenül a veteményes és fűszerkert mellett. Engedélyt kaptunk rá, hogy a reggeli tojásrántottánkhoz a tyúkok alól vegyük ki a friss tojást és magunk szedjük le a hozzávaló zöldségeket. Megérkezésünk után nem sokkal, ismét hatalmas vihar kerekedett. Így arra gondoltunk vacsora előtt ellátogatunk az egyik híres marsalai borászatba. Marsala a bor által vált híressé, mégpedig az angolok tették azzá. A Pellegrino borászatot (nem összekeverendő a szintén olasz San Pellegrino céggel) interneten találtam, és már csak egy vezetett túrájuk volt aznapra, az is olasz nyelven. Gondoltuk egy borkóstolót talán olaszul is megértünk valahogy, úgyhogy gyorsan regisztráltam magunkat az utolsó pincelátogatásra. Épphogy odaértünk a kezdés előtt, így a pincetúra indulásakor vettük csak észre, hogy mindenki pohárral a kezében közlekedik, rajtunk kívül. Egy, a csoporttól kissé lemaradó, bennfentesnek tűnő olasz fiúhoz léptem, és megkérdeztem beszél-e angolul. Rákérdeztem, hol kellett volna felvegyük a poharakat, mire ő felajánlotta, hogy majd hoz nekünk. Vissza is tért pár perc múlva két pohárral a kezében és előzékenyen megkérdezte, hogy szeretnénk-e, hogy fordítsa nekünk angolra a túrát. Megköszöntük a felajánlását és innentől vele jöttünk-mentünk a pincében. A pincészet általános bemutatását követően következett a több generációs Pellegrino család bemutatása és a falon felsorakozó fotóik böngészése. Alkalmi pincetúra-vezetőnk, amikor a jelenkor családi portjéjához érkeztünk sorra bemutatta a család tagjait, majd rábökött egy jól öltözött, középkorú nőre, hogy “íme az édesanyám”. Így derült rá fény, hogy tolmácsunk, több mint egyszerű alkalmazott. Egyenesági leszármazottja a Pellegrino családnak. Elmesélte, hogy nem kerül be minden családtag automatikusan a családi bizniszbe, csak a legrátermettebbek. Fontos számukra, hogy csak azok kapjanak pozíciókat a családi cégben, akiket valóban érdekel ez a szakma és elhivatottan, szívből csinálják. Őszintén, ezt a hozzáállást nagyon szimpatikusnak találtam. Kísérőnk, a pince azon részeit is bemutatta számunkra, ami már nem volt a túra része, és a túrát követően egy privát tastinget is tartott számunkra azokkal a tételekkel, melyeket a nagyközönséggel jellemzően nem kóstoltatnak. A pincelátogatást követően ideje volt felkészülni a vacsorára. Ez volt az első olyan helyszín, ahol nem foglaltunk előre asztalt. Házigazdánk, a villa tulajdonosának ajánlására hagyatkoztunk.

 

 

Fotó: Agrigento / Villa Athena / Ristorante Federico

 

Marsala a Földközi-tenger fenntartható, “nulla kilométeres konyhájának” iskolapéldája. A képlet a következő: friss és helyi alapanyagok + szezonalitás + a séfek határtalan fantáziája. Itt szinte bárhova megyünk enni, mindenhol friss, (elsősorban) aznap fogott halételekkel találkozunk és autentikus szicíliai, kulináris fogásokkal. Erre az estére a Le Caserie étteremet választottuk. Ez az étterem is egy káprázatos helyen került kialakításra. Az épület szerkezete valószínűsíthetően a római korból származik. Az épület történelme az 1600-as évekre vezethető vissza. Az 1770-es években az épület tulajdonosa egy Stefano Frisella fegyvertábornok volt, aki maga is vendégül látta Lord Woodhause-t, akinek köszönhetően az itt termelt bor világhíressé lett. Lord Woodhouse hajója egy viharnak köszönhetően kötött ki itt. A történet szerint az épületben már akkor is fogadó működött, ahol megkóstolta a marsalai bort, melynek erős, aromás íze elnyerte tetszését és úgy döntött, a kiürült sherrys hordókat megtölteti a marsalai borral. Az úton hazafelé a bor, a sherrys hordókban új karaktert és különleges, likőrös ízt nyert, mely magas alkoholtartalma miatt könnyen szállítható volt és rendkívül népszerűvé vált Anglia szerte.

 

 

Fotó: Marsala / Pellegrino Pincészet

 

A szállítmány nyilvánvalóan sikeres és jövedelmező volt, mivel nem sokkal később Woodhouse beindította saját bortermelését Marsala nyugati csücskében. Borát fahordókban érlelték, és az „in perpetuem” elnevezésű eljárással készítették. Ez a módszer már évszázadok óta használatos volt ezen a vidéken. A módszer lényege röviden, hogy nagy sherrys hordókban érlelték az „alapbort” és az erjesztett borhoz minden ősszel új szőlőmustot töltöttek. Így a hordó évről évre megőrizte ugyanazt az élesztőkultúrát. De emellett a folyamat növelte az alkoholszintet és az alkoholos ízt is. Ez az étterem kitűnő választás volt, nemcsak az ételek és a borok miatt, hanem maga a helyszín miatt is, melyet körüllengett a történelem. A séf, Nicola Sammartano egyben az épület negyedik generációs tulajdonosa is. Felmenői között volt egy nagy hírnévre szert tett kádármester is, akinek hordókészítő technikája egyedi és úttörő volt Szicíliában, és a mai napig a sziget leghíresebb pincészetei őrzik, sőt használják az általa épített hordókat. Mivel párommal mi mindketten rajongunk a tengeri ételekért és a halakért, így egyértelmű volt, hogy ezekből választunk. A konyhát a tradíció, és a gyökerek nem mellesleg egy jó ár-érték arány mellett. Antipastiként egy La provola d’amare-t rendeltem, ami a séf egyik specialitása és természetesen a tengeri ételekkel: homárral, langusztával és garnélával, valamint füstölt scamorza sajttal a főszerepben. Priminek, azaz még mindig előételnek „Gli spaghetti che non sono normali”-t választottam, azaz egy „nem normális spagettit”, fekete nyári szarvasgombával és vörös garnéla tartárral. Nem tudom milyen lett volna normálisan, de így igazán delizioso volt. Főételnek a I fantastici tre-t, azaz a fantasztikus hármast kértem. Ez egy tonhal, pisztáciás kéregben, karamellizált hagymával, kapribogyóval és olíva habbal. Citromos pácolt garnélarák, tintahalas au gratin és tengeri sün is került a tányérra. Izgalmas kompozíció és ízélmény volt. Mire eljutottunk a desszertig már a kipukkadás környékén voltunk mindketten, de végül megfeleztünk egy citromos, régi családi recept szerint készült Tiramisut, melyhez kaptunk egy-egy pohár helyi Marsala bort is kísérőnek.

 

 

Fotó: Marsala / Le Caserie 

 

Másnap ismét korán keltünk, mert még sok minden látnivalót terveztünk beiktatni Palermóig. Marsalából Stagnone-ba mentünk, ami a kitesurf paradicsoma, de mi a lagúna látványáért mentünk, mely Olaszország legnagyobbika. Utunk során viszont számtalan kitesurföst is láthattunk siklani a víz felett. Lo Stagnone látványa egyedülálló, melyet a sekély vizek, és az állandó szél jellemez. Marsala és Trapani közötti partvonal mentén sekély tavak, szélmalmok és fehér sópiramisok festői képe tárul elénk. Trapani és Marsala között félúton, a lagúna partján található egy lenyűgöző sómúzeum, amely egy 16. századi „sófeldolgozó házban” található.

tisztelete jellemzi, de egyben rendkívül innovatív is, melyhez a csúcsminőségű friss alapanyagok jó alapot biztosítanak,

Sok költöző madár lakik ebben a kis paradicsomban, mint például a rózsaszín flamingók. Ezek a gyönyörű, különc madarak vonulásaik során megállnak és Szicíliában párzanak. Vannak ajánlott pontjai a partmenti útnak, ahonnan csodálatos a látkép: a nap legutolsó napfénye, amely visszatükröződik a víz felett, a makulátlan fehér só és a tenger kékje, festményi együtthatása és a meleg tónusú táj elvarázsolja az erre járókat. Ez a tökéletes pillanat fotóért kiált!

Palermo előtt még útba ejtettük Erice-t, mely Szicília nyugati partvidékének egyik legszebb, igazi középkori hangulatú városa. A településen, a Szicíliát az idők folyamán uraló nagyhatalmak építészeti és kulturális nyomai jól végigkísérhetők. Erice városát például még mindig a pun időkből származó városfalak veszik körül, a Castello di Venere a normannok idejéből származik, a Chiesa Madre templom pedig a 14. században épült Chiaramon stílusban. A történelmi óváros legtöbb emléke azonban a 16. és 17. századból származik. Magas fekvése miatt, Erice már csak a kilátás miatt is megér egy kitérőt. Az ide vezető, kacskaringózó, keskeny, szakadékokkal határolt utak viszont csak mester fokozatú sofőröknek ajánlottak. Lélegzetelállító hely, vétek kihagyni!

A kíváncsiság még hajtott, hogy végigvezessünk a part mentén és megnézzük San Vito Lo Capo-t, a csizma nagylábujját, de ez a hely nem érte meg a fáradságot. Egy szép és kellemes fehér homokos beachen kívül, és egy klasszikus világítótornyon túl, mást nem talál itt az ember.

 

Fotó: Palermo / Gagini 

 

Este érkeztünk Palermoba, egy kis kitérővel a városközpont előtt. Elnéztünk egy lehajtót, amikor is sikerült bekeverednünk Palermo kevésbé bizalomgerjesztő, mondhatni, csóró negyedébe. Mindamellett, hogy ez volt a Szicíliai Királyság egykori fő- és koronázó városa, mégsem Szicília leggazdagabb városa; elképesztően nagy szélsőségek jellemzik. Utolsó szicíliai esténken itt szálltunk meg. Már a hotelválasztékból is látható, hogy Palermo nem a legelegánsabb része a szigetnek. Ezúttal egy apartmanokat kínáló hotelt választottunk, a Palazzo Sovrana-t, mely esetében a lokáció döntött. A hotel elhelyezkedése zseniális, a Piazza Verdin, teraszunkról csodás kilátással a szemközti Teatro Massimo-ra. Palermo gazdag kulturális, építészeti és történelmi örökségéről híres, valamint kivételes gasztronómiájáról. Épp ezért okozott akkora fejfájást, hogy hova menjünk vacsorázni ezen az egy estén, ami Palermoban rendelkezésünkre állt, hiszen két különleges és megkapó éttermet is sikerült a városban kiválasztanom, de bármekkora gourmetek is vagyunk, azért két vacsorát egy estére mi sem gondoltunk bevállalni. Az egyik étterem a Bye Bye Blue volt, melyet Szicília első női Michelin csillagos séfje vezet. Patrizia Di Benedetto konyháját átjárják a női energiák, a női érzékiség és kreativitás; és nem mellékesen nagy hangsúlyt fektet az egészséges ételkészítésre. A másik kiszemelt a Gagini volt.  Végül ez utóbbi mellett döntöttünk.

 

Fotó: Palermo / Gagini

 

A Gagini 2023-ban kapta meg első Michelin csillagát. Kellemes idő volt, így kint ültünk le a kerthelyiségben. Csillag ide vagy oda, nem gondolják túl sem az enteriőrt, sem a tálalást. Még este sem tesznek fel abroszt az asztalokra, ami bennem azért némi hiányérezetet keltett. Kétféle degusztációs menüt kínálnak, egy 6 és egy 8 fogásost, illetve á la carte is lehet rendelni. Mi ezúttal a 6 fogásból álló séf ajánlatot választottuk. Egy zöld papayás, csilis, citromos, vörös garnéla nyitányt követően, a sütőtökös gnocchit választottuk szarvasgombával, majd következett a főétel, a grillezett tintahal grapefruittal és karalábéval. „Elődesszertnek” almát édesgyökérrel és gyömbérrel választottunk, majd befejezésként egy-egy igazi házi készítésű citrom sorbetet kértünk.

Másnap délután indult Palermóból vissza Budapestre a gépünk, így volt még több, mint egy fél napunk Palermo feltérképezésére. Elsőként a hotelünkkel szemközti Teatro Massimo-t néztük meg, mely Európa egyik legnagyobb operaháza. Operakedvelők vagyunk, így őszintén sajnáltuk, hogy nem volt alkalmunk meglátogatni legalább egy operaelőadást ebben a káprázatos épületben. Az operaház után elsétáltunk a Cattedrale di Palermo felé, megnéztük a Praetorian Fountain-t, mely egy monumentális szökőkút a Piazza Pretorián, a történelmi belvárosban. Ez a szökőkút uralja a Santa Caterina templom nyugati oldalán lévő piazzát, mely nagyjából egy háztömbnyire van a szintén látványos, barokk stílusú Quattro Canti-tól. Sétáltunk egy keveset a Parco Piersanti Mattarella parkban, majd megnéztük a Villa Bonanno-t, ahonnan elsétáltunk a Port of Palermo-ba (azaz Palermo kikötőjébe). Itt nagyjából még egy utolsó, gyors kávéra volt időnk a hazaút előtt és arra, hogy búcsút vegyünk ettől a csodás szigettől. Persze nem örökre, mert maradt még bőven felfedeznivaló.  

 

szerző: Vic Guestelli