Főzni menő dolog. Mindig is az volt, nem csak a mi családunkban alakult így. Enni muszáj, a jó ételt pedig mindenki értékeli, így amióta világ a világ, van egyfajta tekintélye annak, aki képes igazán jót alkotni a konyhában. Elég pici lehettem, de a mai napig tisztán emlékszem, arra, ahogy az egyik nagymamám féltékenyen kérdezgetett, hogy mégis a másik mama mivel etet, ha már az ő főztjét nem vagyok hajlandó elfogyasztani. Azt hiszem, hogy ekkor tudatosult bennem, hogy ez valami fontos dolog lehet, annak ellenére, hogy a másik mama főztjét sem ettem meg. (A válogatós gyerekek szüleinek pedig üzenem, hogy van remény: mindenevő, a legfurább dolgokra is nyitott felnőtt bárkiből lehet.)

Most pedig, amikor az ember a születési anyakönyvi kivonatával együtt kapja meg a Facebook profilját, és az életünk szinte minden területéről folyamatosan tudósítunk, különösen menő dolog jót enni és jól főzni.

Nem kell mindig well-done

Lehet, hogy magam ellen beszélek és a fentiekhez képest ellentmondásnak tűnik, de azt gondolom, hogy főzni márpedig mindenki tud, persze, csak ha akar. Természetesen nem arra gondolok, hogy minden bokorban teremnek a Ferran Adriàk és a René Redzepik, de a tapasztalat azt mutatja, hogy csodás dogokat alkotni szinte bárki képes a konyhában. Ehhez pedig nincs is olyan sok dologra szükség. Kell először is ízlés, és az étel szeretete. Másodsorban pedig a konyha az a hely, ahol a legtöbb lazaságra van szükség. Nem arról van szó persze, hogy lazán párosítsuk össze a pörköltet mákkal, hanem arról, hogy ne görcsöljünk azon, hogy milyen lesz a végeredmény. Azt hiszem, az egyik legmeghatározóbb és legfontosabb élmény számomra a főzésben, hogy itt tényleg ér hibázni. Az, hogy a közösségi médiának ekkora szerepe lett az életünkben, az azt is magával hozta, hogy mindenki tökéletesnek akar tűnni, annak ellenére, hogy nincs olyan, aki ne vétene hibát. A hírfolyamon tökéletesnek tűnő szelfik, szuper izgalmasnak és egyúttal harmonikusan boldognak látszó életek között mégis rendszeresen hibázunk a munkánkban, hibákat követünk el a magánéletünkben. Ekkora ellentmondások között a saját konyhánk viszont lehet az a hely, ahol mindent meg lehet bocsátani. Talán csak a well-done steaket nem.  

Akarni a jót

Életem legnagyobb konyhai katasztrófái jórészt olyankor következtek be, amikor görcsöltem. A legkritikusabb élményem lehetett, amikor körülbelül háromnegyedévnyi blogolást követően – szinte tökéletesen kezdőként – Magyarország legrangosabb fesztiváljának színpadán sikerült, vagy időnként kevésbé sikerült főzni. Izgultunk a számunkra példaképnek tekintett műsorvezetők miatt, izgultunk amiatt, hogy itt aztán nem lesz megvágva a műsor, de főleg amiatt, hogy ki tudja, hány ember fogja mindezt végigkövetni élőben. Katasztrófa persze nem történt, de otthon, lazán minden másképp sikerült volna, utólag pedig már nyilvánvaló, hogy kár volt görcsölni. Találkoztam már olyannal is, aki annyira tartott a kritikától, hogy főleg csak magának főzött. Lehet persze tökéleteset főzni egy személyre is, de számomra – az egyedül elfogyasztott rántották koronázatlan királynőjének (nagyon nehezen főzök csak magamnak) – ebben a történetben pont a lényeg vész el.

Humorral könnyebb 

Voltak olyan elrontott ételek, amelyekre nagyon szívesen emlékszem vissza. Ott volt az első rántott húsom, ami palacsintasütőben készült, és amivel az akkori lakótársam, aki egyébként azóta is a legjobb barátom, a mai napig viccelődik. Ott van az egy évvel ezelőtti panna cottám, amire azért emlékszem vissza szívesen, mert a vendégek még a tűzhelyről is megették, és az volt a legszórakoztatóbb része a közös fotózásainknak. De ott vannak azok az ételek, amiket nekem főztek, és nem sikerültek a legjobban (vagy egyáltalán nem). De boldogan ettem, mert tudtam, hogy nekem készültek, annak ellenére, hogy akadt, amitől később beteg is lettem. Mind-mind attól kedves, hogy valakihez kötődnek, ami elmos minden rosszat. Balesetek ide vagy oda, az étel nem csak a testet, hanem néha a lelket is kell, hogy táplálja.