Volna egy ötletem a városi betyároknak: mi lett volna, ha mondjuk a töméntelen pénzből, amit belsőépítészetre és parádés néprajzi gyűjteményre költöttek, az összeg töredékét, mondjuk 10%- át hozzáértő kulináris menedzsmentre fordították volna, teszem azt, egy betyáros, ámbátor szakmailag kifogástalan séfre. Megérné, mert mi végre egy látványos városiba öltöztetett csárda, ha az alagsori pompás néprajzi gyűjtemény sugallta értékrend nem érvényesül a kulináris teljesítményben? 

(Fotó: Vajda Pierre)

Filléres emlékeim

Céklás túrót kapok kóstolókanálon egy szikkadt ipari kenyérszelettel. Ez a beköszöntő falat. A túró három filléres, szintén ipari, a cékla alibi, színe céklás, de íze semmi, értelmetlen kombináció. Kedves hölgyeim, uraim, kérdem én, hol vagyunk, mit is jelentsen az, hogy városi betyárság, csak nem valami csiri-csárdába öltött városi furfangot kell itt elszenvedjek? Hol a foszlós kenyér, a házi túró, és a fanyar-földes édesbe kanyarodó cékla?

Céklás túró
(Fotó: Vajda Pierre)

Kegyetlen tatárkodás

Pisztrángot látok írva az étlapon különböző kiszerelésekben, többek között tatárként is, azt választom. Gondolom, hogy friss pisztrángot kapok, apró kockákra vágva, esetleg formázva, némi ezzel-azzal ízesítve, mondjuk, kapri vagy citromhéja, esetleg gyömbér, vagy netalántán kakukkfű, majonéz, mustár, paprika, persze csak módjával, hogy a sok sav meg ne főzze a zsenge húsú halat. Ezzel szemben tortát kapok, fedeleset, ötforintos sajtkrém a fedő, alatta péppé sorvasztott rózsaszínbe forduló, pisztrángra csak nyomokban emlékeztető krém, benne szabálytalan kockákra vágott nyers kápia, és legalul szilárd talapzatként kapri gyümölcs nyesedéket. Az arányokat tekintve inkább nevezném kápiatatárnak, némi halra utaló krémmel egyberagasztva.

Pisztrángtatár
(Fotó: Vajda Pierre)

Gulyástemetés

Jöjjön egy kis gulyás, elvégre még itt fújtat kötőféken hűséges paripám, lekászálódva a nyeregből azonmód verejtéktől csatakosan odakurjantok a fehércselédnek, hogy hozzon abból a frissen főzött gőzölgő gulyásból, az áldóját neki. Na, már most semmi bajom nem lenne, ha a fenti ironikusnak szánt szösszenetben rejlő kevéske irály, ha az legalább benne lett volna abban a gulyásban, amit itt kaptam, de az csak egy odakozmált zsír ízű, lomha, érdektelen lének bizonyult. Még a lovam is elszontyolodott.

Gulyás
(Fotó: Vajda Pierre)

Betyáros befejezés?

Konfitált sertés tarja, pirított hagymakarikák bőségesen, és paprikás krumpli. Nem bánom, egy jó, kellőn zsíros tarja, szép pirított felületekkel, ízes pecsenyelével, ropogós hagymával, kinek ne lenne ínyére. Nem kell ahhoz Szindbádnak lenni, hogy összefusson a nyál a szájban ennek hallatán. És, ha még ehhez ott van az álpusztai álklasszikus a paprikás krumpli, akkor lesz csak igazi dínom-dánom. 

Konfitált sertés tarja, pirított hagymakarikák és paprikás krumpli
(Fotó: Vajda Pierre)

A hús éppen hogy, lehetne szaftosabb, pirultabb is, és a fránya pecsenyelé, ami életre keltené, annak bizony csak íztelen nyomai fedezhetőek fel a tányéron. A hagyma szegény megszottyant, nem ropog, inkább tenném egy hamburgerbe, de inkább oda se. A „mindenki jobban tudja paprikás krumpli” pedig túlfőtt, a paprika olyan tartózkodó, mintha jelen se lenne, bár a színe paprikára emlékeztet. Néhány, de csak mutatóban szárazra sült kolbász, hogy szó ne érje a ház elejét, és féktelen mennyiségű bors, nem tudni miért. Három összetevő: hús, hagyma, paprikás krumpli, eleve sajátos egyveleg, se nem betyár, se nem város, se nem csárda, se nem házi, csak egy átgondolatlan újabb álmagyarnak is szánalmas étel szakszerűtlen kivitelben.

Ennél többre is futhatná abból, ami itt rendelkezésre áll, jobb sorsra érdemes a hely. 10 ezret fizettem, egy pohár borral.

A nyitókép az Urban Betyár Facebook oldaláról származik.