Bevallom látogatásom az Uncensored-ban cseppet sem volt előre eltervezett, inkább egy banális véletlennek mondanám, mivel a kiszemelt étteremben nem kaptunk asztalt, viszont a már lefixált napon vacsoravendégeinket olyan helyre szerettem volna vinni, ami újdonság számukra, és úgy alakult, hogy az Uncensored számomra is új volt.

A gasztronómiai és az egyéb érzékekre ható élmények előtt azzal kezdeném, hogy maga az elgondolás zseniális! Egy nehezen hasznosítható helyiségből teremtett Marvin Gauci profitcentert. Ebből az ablaktalan, zárt, sötét helyiségből jó esetben ruhatárat, raktárt, vagy konyhai előkészítő helyiséget lehetett volna kialakítani. Ehelyett egy igazán exkluzív élményt kínáló, mindösszesen 10 asztalnyi luxus étterem valósult meg itt. Azt az érzetet keltve, mintha egy estére egy titkos klub kiváltságos tagjaivá válhatna az a pár vendég, akik a 10 asztal valamelyikéhez helyet foglalhatnak erre az alkalomra. Mivel az étterem nincs nyitva minden nap, így valóban privilégiumnak számít itt asztalt kapni. Mondhatnánk, hogy az Uncensored, étterem az étteremben. A Corinthia Hotel oldalában található Caviar & Bull éttermen keresztül jutunk el az Uncensored-ba, melynek már a megközelítése is igen kalandos. Az étterem hoszteszével a bárban van a találkozónk. A vendégeket innen kíséri a gardróbon keresztül, az egymás mellett sorakozó séfkabátokon átbújva, – na, nem Narniába – hanem egy minden irányból zártnak tűnő kis szobába, melyből egy sötétített, titkos ablakon keresztül bekukkanthatunk a konyhába és vethetünk egy pillantást az épp készülő vacsoránkra, majd egy könyvespolcnak álcázott titkos ajtón át jutunk az étkezőtérbe. Ez az „érkezés” bár nyomokban emlékeztet egy másik, belvárosi fine dining étterembe való bejutásra, mégis van benne még egy csavar, amitől egyedi és különleges. Ahogy már kitértem rá, a helyiség teljesen zárt; se ablaka, se ajtaja – legalábbis az ajtó sem a megszokott, klasszikus ajtó. A vacsorának pontos, meghatározott kezdési időpontja van, akárcsak egy színházi-, vagy mozielőadásnak. A vacsora előtti napon egy barátommal beszéltem telefonon és épp azt kérdezte, mikor megemlítettem neki, hogy az Uncensored-ba készülünk, hogy „Meg vagy te húzatva? Elmész egy 360°-os moziba, vacsorázni?” Biztosan állíthatom, hogy ez egy tényleg minden érzékre ható, ingergazdag, világkörüli gasztrokaland. A vacsora tehát pontosan kezdődik az est forgatókönyve miatt: minden fogásnál más és más helyen találjuk magunkat, mintha a vacsora alatt kulinárisan is körbeutaznánk a Földet, melyet audiovizuálisan is körénk fonnak, hogy mind látványban, mind zeneileg autentikus legyen a hangulat és a környezet.

Az utazás keretes szerkezetű: a kiindulópont Budapest, és itt is fejeződik be, ide térünk vissza. Akár egy Budapestet népszerűsítő, imázsépítő gasztroest is lehetne, ahogy Budapesten keresztül repülünk és madártávlatból szemlélhetjük a belvárost, de a magyar vendégek számára is látványos és élménydús a vacsora. A degusztációs menü 7 ételt, azaz 7 helyszínt mutat be. Egy menü van, nincs alternatív lehetőség, de az érkezés előtt alaposan kikérdezik a vendéget, és ügyelnek rá, hogyha van esetleg bármilyen egyéni igény, vagy ételérzékenység, akkor azt figyelembe véve, megfelelő alternatívával helyettesítsék. A vacsora Marvin Gauci koncepciógazda köszöntőjével és a koncepció ismertetésével kezdődik. Nekem nem tűnt fel, de tény, hogy aki nem beszél angolul, annak ez a rész egy kicsit unalmas és érthetetlen, mert az angol szöveg nincs magyarul feliratozva.

Az átkötő zene, amíg eljutunk A-ből B-be mindig ugyanaz, ami kissé monoton és ennél fogva unalmas. A vacsora alatt nem, csak az előre kialakított szünetekben hagyhatják el a vendégek az étteremteret, – ami mondjuk egy színházi előadásnál is így van –, de egy vacsora esetében kínos kötöttségeket eredményez, különösen akkor, ha valakinek már a nyitószín alatt felkavarodik a gyomra. Egyik vacsoravendégünk egyébként is nehezen bírja a repülést és a budapesti látkép azt a víziót kelti mintha körbe-körbe repülnénk megállás nélkül a város felett. Neki nem volt könnyű az első szünetig kitartania. Habár van a menühöz összeállított italpárosítás, de nekem kifejezetten tetszett, hogy nem erőszakolják rá az emberre az étterem által javasoltakat. Az italok terén van választása a vendégnek és maga dönthet, melyik fogáshoz mit kér.

A menü és egyben a vizuális látvány is Budapestről indul, melynek keretében előételnek egy hideg libamájat kapunk, sütőtökkel, áfonyával, paprikamorzsával, házi burgonya pogácsával. Ez az előétel vitathatatlanul az egyik emblematikus magyar ételünk, de nekem túlontúl fantáziátlan, elronthatatlan és mondjuk úgy „biztonsági játékos” a menüben. Ezt követi Oroszország, ami a látványt, az orosz népzenei aláfestést és hangulatot tekintve telitalálat. Szinte futkosott a hideg a hátamon – pozitív értelemben – mikor megszólalt a zene és egyszeriben egy transzszibériai luxus expresszen találtuk magunkat, mely begördült a pompázatos, szemet gyönyörködtető moszkvai metróállomásra. Igen, a képi anyagban van némi kuszaság, hogy a sebesen száguldó luxusvonatról hogyan kerülünk a moszkvai metróba. Azonban ha nem vagyunk földhözragadtak és nem ragaszkodunk 100%-ban a valósághoz, akkor ez a vizuális és zenei élmény valóban varázslatos és hűen megidézi az orosz szellemiséget és életérzést, melyet az ehhez a ’színhez” párosított pisztrángfilé és tokhal kaviár tesz igazán autentikussá, melyet szó szerint a moszkvai metróaluljáróban szervíroznak.  Oroszországból Spanyolországba utazunk, ahol a spanyol mozaik csempék – melyek Gaudit is megihlették – között fogyaszthatjuk el a fenségesen elkészített polipcsápot, mellyel még mindig csak az előételeknél tartunk.

Japánban egy tonhal tatakit, retek tempurát, daikon salátát, wasabit, fekete szezámot és shitake-t kapunk, melynek érdekessége a tálalás. Az étel egy kettétört kerámia tálon érkezik. A japánok filozófiája szerint a törött kerámiatárgyaknak egyénisége, szépsége van, és a japán Kintsugi, avagy a törött kerámia javításának alap filozófiája az, hogy a javítást nem próbálja álcázni, vagy úgy tenni, mintha soha nem tört volna el, hanem a kerámia tárgy javítását is művészetté emeli. Mondanivalója, filozófiája, hogy „a fájdalom tanítás, a gyógyult seb pedig a rekonstruált műalkotás.”

Japán után maradunk Ázsiában, és Kínába érkezünk, ahol hol szelíd, hol tűzokádó sárkányként cikázik körbe a falon ez a mitikus lény. Kínában rendkívül pozitív szimbólum a sárkány. Az ősi kínai kultúrában a császársághoz és az uralkodókhoz kapcsolódott, illetve szerencsét, az erőt, hatalmat, a bátorságot, a bölcsességet és a sikert szimbolizálja, valamint aktualitása, hogy a 2024-es év a kínai asztrológia szerint, a fa sárkány éve. Miközben egy sárkány száguld körbe-körbe a falon, megkapjuk a Kínához társított ételt, a kacsa consommét, kacsával töltött dim summal. Az egyes „témák” közötti szünetben marad a félhomály, viszont ekkor megnyílik az ajtó és a szünetek alatti csupasz fehér falak nem túl hangulatosak, mondhatnám, sivár tornaterem feelinget árasztanak, illetve az egyes színeket átkötő és a szüneteken is vissza-visszatérő zenei átkötés is rendkívül monoton, mely nemcsak unalmas, hanem egy idő után kellemetlen és idegtépő.

Kína után kontinenst váltunk és az USA-ban landolunk, szó szerint egy űrrakéta kilövésénél találjuk magunkat, ahonnan kilőnek bennünket is az űrbe. Írhatnám azt is, hogy a zűrbe, mert talán ez a legkevésbé találó vizuális környezet, amit az est folyamán megtapasztalhattunk. Űrutazásunk során különböző gyorséttermi termék szálldogál el mellettünk, mely valóban az USA gasztronómiai vívmánya és sajátossága, de valahogy én mégsem éreztem idevalónak… Ez a „szín” volt az egyetlen, mely bennem komoly disszonanciát keltett. Az űrben repkedő hasábburgonyák és papír kóláspoharak ellenére mégsem burger chipsszel érkezik, ahogy vártam, hanem Omaha marha. A világkörüli út utolsó állomása Brazília, mely képi megjelenítésében a világhíres brazil utcai graffiti művészetet élteti és persze záróképként a szintén meghatározó Rio De Janeiro-i lélegzetelállító tűzijátékot láthatjuk, melynek keretében egy kávébab formájú banánkenyeret kóstolhatunk, étcsokoládé ganache-zsal, kávékrémmel, banánsorbet-tel.

A kávéhoz társul pár kézműves készítésű finom bonbon befejezés– és lezárásképpen. A vacsorának megvan a konkrét kezdési időpontja a program miatt, viszont kifejezetten tetszett, hogy a vacsora befejeztével nem igyekeztek kitessékelni a vendégeket. Addig maradtunk, amíg kedvünk tartotta.  Bár a névválasztás fogalmam sincs, mire utalhat, semmi olyasmi nem történt a vacsora alatt, ami meghökkentett volna, vagy csak akár meglepetést okozott volna… Valójában nem tudom miért a „cenzúrázatlanul” nevet választották, mert bár az ételek mindegyike mérnöki pontossággal van elkészítve, ahogy a nagy(szakács)könyvben meg van írva, nekem hiányzott az ételekből a spiritusz. Úgy jellemezném, hogy pontosan végrehajtott precíz munka, ami nélkülözi a kreativitást és a sajátos prezentációt. A név hallatán, az volt az elvárásom, és az első gondolatom, hogy „Lepjen meg, nyűgözzön le!” a hely, de ez sajnos a vacsora egyetlen pontján sem következett be, még a menü ételsorában sem volt egyetlen atipikus ételkülönlegesség sem. Az egyes nemzetekhez társított ételek is követték a közismert és közkedvelt sémákat, nem volt meglepetés. Tudva, hogy a koncepciógazda, Gauci máltai születésű, én azt is el tudtam volna képzelni, hogy az egyik étel egy tradicionális máltai étel legyen. Vendégeink szempontjából viszont elégedett voltam a választással, mindenkinél más-más étel volt a befutó, ami azt jelentette számomra, hogy az ételek mindegyike jól volt elkészítve, csak az eltérő ízlésbeli különbségek hoztak megosztó véleményt. Az Uncensored mindenképpen méltó rá, hogy az ember tiszteletét tegye és kipróbálja, azonban a koncepció kötöttségei miatt, az étlap egyáltalán nem tud megújulni, változni, egyelőre még évadszerűen sem, így a rendszeres látogatásra nem alkalmas. Ez vélhetően nem is cél, mert az Uncensored láthatóan nem az a hely, amelyik a törzsvendégeiből kíván megélni; a turistáknak, meg akár az újszülötteknek, minden poén új.  

nyitó fotó: Uncensored facebook

fotók: Vic Guestelli