Évről évre eljön az este, amikor a magyar gasztronómiai közösség visszafojtott lélegzettel figyeli a képernyőt, a gálát, az Instagramot, a hírfolyamot – és várja, hogy talán most, talán idén végre megtörténik a csoda. A csillag lehull az égből, és újra Magyarországon landol. Aztán eltelik egy óra, elhangzik néhány lelkes, ünnepi mondat a fejlődésről, a gasztronómiai kultúra fontosságáról, a magyar konyha sokszínűségéről – és a végén… minden marad a régiben.

Idén sem kaptunk új Michelin-csillagot.

Ez persze önmagában még nem tragédia. A Stand és a Platán Gourmet továbbra is ott vannak az élvonalban, a magyar csúcsgasztronómia büszkeségei. A Bib Gourmand és az ajánlott kategóriákban is találni ígéretes neveket, tehetséges séfeket, karakteres vidéki helyeket. Csakhogy ez a lista évek óta inkább csak szélesedik, mintsem mélyül – új szinteket nem nyit meg, csak a meglévőket rajzolja újra.

A környező országokban eközben egészen más a helyzet. Ausztriában és Szlovéniában már háromcsillagos éttermek is működnek, és a Michelin-féle figyelem – vagy ha úgy tetszik, bizalom – láthatóan sokkal koncentráltabb. A magyar régió viszont mintha megakadt volna egy láthatatlan üvegplafonnál: minden évben nagy reményekkel várjuk a bejelentést, de a végén mindig ugyanoda térünk vissza.

Pedig a teljesítmény adott. Magyarországon az utóbbi években rengeteget fejlődött az alapanyaghasználat, a technológiai tudás, a séfgondolkodás, és nem utolsósorban az éttermi élmény egésze. A vidéki gasztronómia sosem volt még ilyen erős, és egyre több helyen tapasztalható az a fajta komplex vendéglátói szemlélet, ami korábban csak a fővárosban volt jellemző. Mégsem kapnak ezek a helyek valódi reflektorfényt. A Michelin mintha nem venne tudomást a régió valós változásairól.

A szakma közben küzd. Az alapanyagárak emelkednek, a vendéglátásban dolgozók száma csökken, a jó szakember ritka, mint a fehér holló. És ebben a környezetben kellene még mindig nemzetközi színvonalat tartani, élményt adni, mosolyogni, és közben bízni abban, hogy egyszer valaki, valahol, a piros könyv szerkesztőségében úgy dönt: „ez most már csillagot érdemel.”

De a döntés valahogy sosem jön.

Pedig vannak éttermek, amelyek bőven megérdemelnék – vidéken és Budapesten egyaránt. Ugyanakkor az is tény, hogy a minőség itthon is hullámzó, és a stabilitás sok helyen hiányzik. A szakmai alázat, a hosszú távú gondolkodás, a csapatban való építkezés – ezek lettek az új luxuscikkek.

Így a végén marad a keserédes összegzés: a magyar gasztronómia fejlődik, a séfek dolgoznak, az éttermek nyitnak, zárnak, újraépülnek – de a csillagok valahogy elkerülnek minket. És bár a Michelin évente hangoztatja, hogy minden országot ugyanazzal a mércével mér, az eredmények alapján nehéz nem érezni némi aránytalanságot. Mert miközben mi továbbra is várunk a „nagy áttörésre”, a környező országok már rég elhúztak mellettünk.

Lehet persze legyinteni, mondván, hogy „a csillag nem minden”. És igaz: nem is az. De mégis szimbolikus. Annak elismerése, hogy amit csinálunk, az számít, látszik, értékelik. És amikor évek óta csak várjuk a csillaghullást, de mindig derült az égbolt, nehéz nem csalódni egy kicsit.

Mi, a GastroGuide-nál, teljes mértékben egyetértünk Jókuti András, a Világevő véleményével a témában – olvasd el az ő írását is itt:

👉 Világevő: Vajúdtak a Michelin-inspektorok

cikk ebben a témában: Michelin Guide Hungary 2025