A tér már két éve viselte a Moszkva nevet, amikor 1953-ban a „szovjet kolhozpiacok tapasztalatai alapján” megépült a Fény utcai piac, a földalatti vasút munkálatai is akkor indultak, emiatt elbontották a tér szélén álló piaci bódékat, aki jót akart, bement az új piacra. Ahova nem csak az élelmiszerek miatt térünk be, nem csak a táplálkozáshoz szükséges nyersanyagokért, hanem azért is, hogy könnyítsünk a lelkünkön, mintha csak templomba mennénk. A piac nem csak árucikkek közömbös gyűjtőhelye, hanem olyan, mint egy bonyolult sínpárokkal szabdalt rendező pályaudvar, ahol emberi életek, sorsok keverednek a színes portékával. Indulnak és érkeznek, késve futnak be, menedéket lelnek, lehorgonyoznak, vitatkoznak, eszmét cserélnek, az élet maga, az emberi sorsok teszik élővé, egyedivé.
Bolond, aki otthagyja
A franciák így nevezik a baromfinak azt a részét, ami – ha van ilyenje a csirkének -, valahol a csípője körül van, egy kerek osztrigalakú húsdarab, ami párban található, és abban a két lapát alakú csontban bújik meg, ami a farhát része. Mi csak csirkeosztrigának becézzük. Ínyenc falatnak minősül, gyakran nem is tudjuk, hogy mennyire, rendszerint belefő a levesbe, véletlenül előkerül, kikanalazzuk a csontból, ami után egy hüvelykujjnyi mélyedés marad, észleljük, hogy különbözik a csirke egyéb részeitől, de nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget neki. Pedig, ha tudnánk, hogy ez a kis apró falat, legyen az liba, kacsa, vagy tyúk, keresett ínyencség. Franciaországban a baromfi-feldolgozókban boszorkányos ügyes mozdulattal kikanyarítják a csontból és félreteszik.
Teszek egy kísérletet a Fény utcai piacon is: az első szembejövő baromfiüzletben rákérdezek, hogy vajon tartanak-e csirkeosztrigát. Mondanom sem kell, hogy maga a tulaj, aki bevallása szerint negyven éve van a szakmában, sem hallott még róla, első nekifutásra még az azonosítása is nehézséget okoz. Nagy nehezen két-három farháton demonstrálom, hogy mire is gondolok. De javukra írható, hogy hamar tanulnak és rövid expozém után megígérik, hogy jövő hétre kigyűjtenek nekem ötven darabot, sőt, akkor már odáig jutunk, hogy fejben megtervezünk egy célszerszámot is, amivel könnyen eltávolítható a lapátcsontból a parányi kincs.
A legendás lángos
Manapság a piacok nem csupán a nyersanyagok lelőhelyei, hanem azonnali, mondjuk így, próbaterepei is azoknak. Nem ér a piac semmit, ha nincsenek büfék, bódék, sütödék, kifőzdék, kisvendéglők. Néhány nagyváros piacán már ezek vannak túlsúlyban, mintha átalakulni látszana a piacok hagyományos világa, vagy talán éppen ezzel kanyarodnak vissza az eredeti funkciókhoz. Mindenesetre a Fény utcában, hacsak nem vesszük a közvetlen környezetét is, a piacot övező utcákat is, akkor a piacon nincs túl sok feldolgozott ételt kínáló árus. Van két lángosos, az egyik legendás a maga nemében, harminc féle lángost kínál, még felsorolni is „tereh”, a környék apraja-nagyja ott tolong péntekenként, szombatonként a Lövőház utcára eső térfélen, az a lángosos egy valóságos találkozópont, itt örök barátságok szövődnek, politikai szövetségek köttetnek, bomlanak fel, másoknak a napi étkezésük csúcspontja az a tejfölös, fokhagymás lángos, alapozás a további italozáshoz. Jól csúszik rá a kevert, meg az unicum – sör kombó.
Piac vagy művészpresszó?
Italmérésben nincs hiány. De, hogy is nézne ki egy piac alkohol nélkül, az maga lenne a dögunalom. Borvirágos orrú nemzeti nagyság, színészóriás is megfordul itt gyakran, mondhatni itt rendel, fogadja cimboráit, mert mégiscsak a sallangmentes környezet, a közvetlen hangvétel, és az ívó társak sokszor összefüggéstelen szavalatai politikáról, életről, asszonyokról érdekesebbek, mint egy kimódolt színielőadás. Itt mindenki maga lehet, őszintén, pőrén. Ha civakodnak is, legfeljebb valaki fizet egy újabb kört és békésen megegyeznek, vagy továbbra is nyitott sebként éktelenkedik a felvetett, megoldatlan probléma, de hát így a jó, maradjon valami legközelebbre is. Ugyanide jár az egykoron fénylő üstökösként berobbanó festő is, harminc év után, középkorúként is kamaszos mosollyal, mondhatni, bohém bájjal adagolja magába a fröccsöket, kísérőnek egy-egy gyomorkeserű is lecsúszik. Örök optimizmus sugárzik az arcából, szűk mellkasa alatt szép kis megállapodott pocak gömbölyödik. Ezen a szinten az őstermelők rácsos asztalai töltik be a piac belső terét, az italmérés elé kirakott ütött-kopott székeken ülők innen követhetik az üzletmenetet, felkapják a fejüket, amikor sudár budai szépasszony jön kosárral a kezében, szandálja aranysarka kéjesen kopog az aszfalton. A felsőbb szinten, a hentes mellett egy másik italmérés, amolyan sörözőféle, itt is kint vannak a székek, ez itt aránylag védettebb, télen is kint ülnek, nem számít a zimankó, nyáron meg zsenge szellő lengedez, felszárítja a verejtékező homlokokat. Itt szokott ülni az ősz loboncú fotóművész sokzsebes horgászdzsekiben, keze ügyében sörös korsóval. Régi galcsi. Ismerek még innen egy lányos tekintetű, nefelejcskék szemű lábtengó-zsonglőrt, aki már a hatvanas években a margitszigeti Sportuszoda aszfaltos pályájának mezítlábas bajnoka volt. Nem mai gyerek, de a kékszeme a régi. Lassú kortyokkal iszogatja a sörét, hogy legyen ideje mosolyogni is.
Eredeti őstermelők
A piacon az aktuális mezőgazdasági helyzetről is szó esik, arról például, hogy a sertéshús áfája 5%-ra csökken és ez vajon mit fog eredményezni nem csak egyéni vásárlói szinten, hanem országos méretekben. Tudniillik nem véletlen, hogy az utóbbi években jelentősen csökkent a magyar sertésállomány, ez ugyanis összefüggésben van a mezőgazdasági területek művelésében túlsúlyba került gabonatermesztéssel, amelynek az éves hozama ugyan elmarad a világ átlagtól, de a támogatások összege kompenzálja a gazdákat. Nem teszi érdekelté őket abban, hogy munkaigényesebb kultúrákat termesszenek, de abban sem, hogy abrakot termeljenek, ezért 3 millió alá csökkent a sertésállomány, és még az szégyen is megeshet velünk, hogy import sertésből készítjük majd a pörköltöt.
De, hogy ne legyen egyszerű a dolgunk, a zöldségtermesztés mostoha helyzetén is el kell gondolkodjunk, mert még egy egyszerű piacra járó halandónak is feltűnik, hogy minden zöldségesnél szinte ugyanaz a portéka kapható, jön a nagybaniról, itt még az árakban sincs nagy eltérés, mert azokat inkább a piaci ingatlanok bérleti díja, napidíja, és a budai közönség fizetőképessége befolyásolja, és másodsorban a minőség és a beszerzési ár.
Az őstermelők- már ha tényleg azok, és nem esetleg olyanok, akik a nagybani piacon vásárolnak, és őstermelőnek álcázva magukat adják el ugyanazt a terméket, amit a többi zöldséges – általában kisszériás frissnek tűnő kerti zöldségtermékekkel állnak a borsos árú napijeggyel igénybe vehető helyeken. Bütykös, göcsörtös ujjaikon, töredezett feketéllő körmeiken látszik, hogy maguk gondozták, gyomlálták az éppen aktuális primőrt. Ilyen kendős néninél jobban esik a vásárlás, a falusi élet nehézkes romantikája is benne foglaltatik a vételárban.
Írjon véleményt
Vélemény írásához be kell jelentkezned az oldalra